Ezen a napon, amikor a szerb rendészeti erők feladták egész Koszovót, NATO-katonák ezrei áramlottak be a tartományba. Ám meglepetve tapasztalták, hogy a pristinai repülőteret időközben birtokba vették az oroszok. Akik az éj leple alatt - egyfajta huszárcsínnyel - Boszniából szivárogtak át, három órával megelőzve a brit és amerikai katonákat. Elfoglalták a repülőteret, és kitették a "Belépés tilos!" táblát. Az amerikai generális őrjöngött, rá akarta venni Sir Mike-ot a fegyverhasználatra. Az ellenállt. Gyanította alighanem, hogy az orosz akció pancserpuccs. Igaza lett, mert Jelcin ejtőernyősei hamarosan kifogytak az ellátmányukból, üzemanyagot csereberéltek a helyi albánokkal élelemre, egyszóval: tipikus orosz szervezés volt az egész. Később egy politikai megállapodás révén az oroszok betagozódtak a KFOR-ba, és csönd lett.

A történetet csak azért idézem fel, mert megint egyszer amerikai-orosz, európai-orosz konfliktus van Koszovó körül. Az Egyesült Államok feltétel nélkül kiáll a koszovói albánok egyoldalú függetlenségi nyilatkozata mellett, az EU át akarja venni az ENSZ-től a koszovói közigazgatás fölötti ellenőrzést, miközben Oroszország mindenben a "végsőkig ellenállunk" jelszavával küzdő Szerbia mellett van. Tiszta szerencse, hogy erőszak alkalmazására eddig senki nem gondolt, a szerbek sem, de várjuk ki a játszma végét.

Csak lajstromozok. Létezik Európa déli szegletében egy koldusszegény, bár Tito idején Jugoszlávia minden jótéteményét (vízummentes utazás, szabad nyugati munkavállalás stb.) élvező albán provincia, amely húsz éve arra rendezkedett be, hogy neki édes mindegy: diktatúra vagy demokrácia van-e Szerbiában, ő mindenáron a függetlenség útját választja. Az albán szavazatokkal a '9o-es évek Szerbiájában simán meg lehetett volna dönteni Milosevicset, de a koszovói albánok soha nem szavaztak. Kéretik erre is emlékezni.

2oo8 februárjában a koszovói albánság "történelmi álmának" beteljesedése úgy történt meg, hogy az abban érdekelt támogató hatalmak - az aránytalanul nagy energiákat megmozgató Egyesült Államokkal az élen - hallgatólag semmissé nyilvánították az ENSZ BT 1244. számú határozatát, amely Koszovó ENSZ-protektorátussá nyilvánítása mellett úgy rendelkezett, hogy közben leszögezte: a tartomány Szerbia része volt, és marad is.

Vasárnap, a koszovói függetlenség kikiáltása óta egymásnak ugrott a fél világ. Az oroszok tudják, hogy Amerika alapvetően őrajtuk mint Szerbia protektorain akart ütni, ahol is szerbek/albánok csak feledhető figurák egy világpolitikai játszma sakktábláján. Az oroszok azzal fenyegetőznek, hogy a - szerintük - amerikai nyomásra cselekvő EU meg fogja érezni Koszovó melletti kiállásának a kétoldalú kapcsolatokra gyakorolt negatív hatását. Közben maga az EU is két táborra hullott szét: görögök, ciprusiak, románok, szlovákok, spanyolok a saját vélt vagy valódi szeparatistáik (törökök, magyarok, baszkok) bátorítását fedezik fel a koszovói mintában, és nem ismerik el a független albán törpeállamocskát. A minden magyar autonómiatörekvéstől rettegő román parlamenti pártok valóságos hisztériába estek, ki akarják rekeszteni az RMDSZ-t. Kiderült, hogy mindenki behurcolta az EU-ba a maga félelmeit, rögeszméit, és ezektől semmilyen egység nevében nem hajlandó szabadulni. Az EU közös külpolitikája egy szinte jelentéktelen diplomáciai aktus díszletei között vált fikcióvá az orrunk előtt. Leszögezheti ugyan az EU ünnepélyesen, hogy nem született itten precedens, de éppen hogy született. Erről is hosszú viták folynak majd; a lényeg az, hogy a precedens/nem precedens vitában a fogadkozások méltányolhatatlanok és érdektelenek, mert a föntebb említett világpolitikai terep(sakk-)asztalon dől el majd, hogy mely szeparatizmus érdemes vagy nem érdemes a támogatásra.

Egy "combos" példa. Grúzia rossz viszonya Oroszországgal közismert. Grúziának van két olyan tartománya - Dél-Oszétia és Abházia -, amely már de facto leszakadt róla, és elgravitált orosz pártfogói felé. Grúzia tehát őrült lenne, ha elismerné a független Koszovót - éppúgy nem ismeri el, mint Oroszország -, de kénytelen szembenézni azzal, hogy Moszkva holnaptól, akár sekélyes bosszúból, kiáll az oszét és abház függetlenség mellett. "Ha már kétfajta mérce van, legyen!" Miként a nagy amerikai tanítómesternél, ki eget-földet megmozgatott Koszovó mellett, ám akinek sokkal drágább a NATO délkeleti szárnyán abszolút kulcsszerepet játszó, de a kurd nemzetnek még a létét is tagadó Törökország lojalitása, mint a szerencsétlen kurdok - arányaiban a koszovóiakéhoz még csak nem is mérhető, annyival nagyobb - nemzeti-függetlenségi mozgalma.

Ezek az ügyek (plusz Tibet, plusz Timor, plusz Csecsnya) mind előjöttek a koszovói függetlenség partvonalán. Izzó viták folynak kormány- és diplomáciai szinten; a felületes megfigyelő úgy is gondolhatná, hogy - a szó politikai értelmében - világválság van. Néhány súlyos érv szól amellett, hogy egy ilyen válságnak a magvait valóban elhintették. Elég arra gondolnom, hogy ugyanazok (az USA, továbbá az EU vezető hatalmai), akik az ENSZ főtitkárát, a koreai Bak Ki Mun-t az 1244-es határozat olyképpeni értelmezésére akarják szorítani, hogy ő egyszerűen átruházhatja a világszervezetet (s így az oroszokat, kínaiakat stb.) megillető koszovói jogokat az Európai Unióra -, nos, ugyanazok feledést tettetnek arra nézve, hogy e határozat, mint szó esett róla, Szerbia részeként ismeri el Koszovót. Magyarán: olyanok akarják az ENSZ nevében adminisztrálni az albán tartományt, akik az ENSZ vonatkozó határozatának számukra nem kedvező részét vécépapírnak tekintik.

És a kérdések kérdése: mi végre az egész? Megéri-e ez a gazdaságilag életképtelen, ötvenszázalékos munkanélküliséggel küszködő, segélyekért, támogatásokért kilincselő, a szerb fennhatóság megszűntével is semmire jutó kétmilliós albán provincia, hogy fölötte, ha nem is egy harmadik világháború, de egy páratlan nemzetközi konfliktus/válság felhői jelenjenek meg? Elképzelhető, hogy az egész világpolitika Koszovó túsza legyen? Őrület. Durvább fogalmazásban: mi közünk nekünk Koszovóhoz? Mi közünk nekünk, magyaroknak, akiket az égadta világon semmi sem köt Koszovóhoz, annál több a szerbiai (vajdasági) magyarsághoz, amely minden egyes új, Szerbiát sújtó válság hírére csak félelemmel tud megtelni. Amely nemhogy függetlenséget, még autonómiát se akar magának.

Én úgy gondolom, hogy a Magyar Köztársaságnak nem volna szabad elismernie a független Koszovót. Létezik egy szabad recept, amely alkalmazható itt is. Mi nem ismerjük el Tajvant, de elfogadjuk, hogy ez a (Koszovóhoz hasonlóan) vitathatatlanul önálló kínai tartomány képviseletet működtessen Budapesten. Ugyanez volna felkínálható a koszovóiaknak - és akkor nem megyünk bele egy teljesen fölösleges, abszurd ütközetbe.