A kisebbségi oldalon támadó indulatokat jól mutatta az olaszliszkai tragédia. Természetesen büntetőjogilag csak az elkövetők meg a pszichikai bűnsegédek vonhatók felelősségre. Ilyen értelemben tehát Olaszliszka valóban nem roma ügy. De az, hogy ami történt, megtörténhetett, annak a következménye, hogy él Magyarországon egy társadalmi csoport, egy kisebbség, ha tetszik egy nép, amely a többségi társadalom részéről csak gyanakvást, ellenszenvet, gyűlölködést tapasztal, és amely úgy érzi, sérelmeit senki sem orvosolja, ha ő maga nem teszi meg szabadjára engedett indulataival, vagy akár az öklével. De nem kevésbé gyilkosak az indulatok a többségi oldalon sem. Nem a szkinhed támadásokra gondolok, nem a Magyar Gárdára, még csak nem is az integrált iskola ellen tüntető szülőkre. A napokban beszálltam egy kórház liftjébe, két rokonszenves fiatal mentős beteget szállított. Az egyikük A cigánytábor az égbe megy című filmet említette. Mire a másik: "Azért sajnos még maradt belőlük elég". Nem kétlem, ez a mentős egy balesetet szenvedett romát éppúgy bevinne a kórházba, ahogy bárki mást. Csak éppen népként kívánja az eltűnésüket, olyan kedélyesen, olyan jóízűen, ahogy mondjuk egy sintértelep halálra ítélt kutyáiról sosem beszélne.

Mindezt azért bocsátottam előre, hogy jelezzem, nem az általános elutasítás pozíciójából vitázom Debreczeni Józseffel, csupán egyetlen állítása kapcsán, a személyes érintettség okán. Debreczeni három ügyet említ a "balliberális doktrinerség" példáiként: Olaszliszkát, az úgynevezett Mortimer-esetet és Lionel Jospin francia miniszterelnöknek írott köszönőlevelet, a zámolyi romák ügyében, amelyet negyven (pontosan 38) értelmiségi írt alá (Nyíltan és őszintén, február 9.). Minthogy ezt az akciót én kezdeményeztem és a levelet is én fogalmaztam, fel kell vennem a kesztyűt.

A menekülésnek szokatlan formája hatályos útlevéllel kiutazni, véli Debreczeni. Nos, a konszolidált Kádár-rendszer huszonöt éve alatt (1963-1988) mintegy ötvenezren hagyták el az országot, nagyon-nagyon kevés kivétellel valamennyien érvényes útlevéllel. Vissza szinte senkit sem toloncoltak (ellentétben a magyar idegenrendészettel, amely rutinszerűen, bilincsbe verve adott át erdélyi magyarokat Ceausescu határőreinek), de igen sokan megkapták közülük a menedékjogot is. (A legnevesebb útlevéllel távozó menekült Krassó György volt 1985-ben.)

Az, hogy a menedékkérők hazajártak felvenni a szociális segélyt és sajtótájékoztatót tartani, az ellendrukker sajtó rágalma. Krasznai József, a zámolyiak szószólója tartott itthon sajtótájékoztatót, ő azonban nem kért menedékjogot. Azok, akik az eljárás ideje alatt hazatértek Magyarországra, így az idős Krasznai házaspár valamint Lakatos Melinda nem kaptak menedékjogot. (Humanitárius okból, illetve családegyesítés címén így is Franciaországban maradhattak.) 1999. augusztus 28-án verekedés tört ki néhány zámolyi roma és három csákvári fiatalember között. Az egyikük, Cs. Ferenc olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy néhány órával később meghalt. A súlyos testi sértéssel gyanúsított Krasznai Krisztiánt 2000 februárjában letartóztatták, majd elítélték, ő tehát nem is lehetett a menedékkérők között. A verekedés Strasbourgba menekült résztvevőit eleve csak garázdasággal gyanúsították. A menedékjog megadásának az lehet akadálya, ha a kérelmező még külföldön súlyos, nem politikai bűncselekményt követett el. Súlyosnak az a bűncselekmény minősül, amelyet a törvény ötévi vagy annál hosszabb ideig tartó szabadságvesztéssel fenyeget: a garázdaság nem tartozik ebbe a kategóriába. A francia menekültügyi hatóság tudott a Magyarországon lezajlott büntetőeljárásról, s annak tudatában hozta meg döntését.

A zámolyi romák kálváriájából itt csak a legfontosabb mozzanatokat idézem fel. 1997. október 31-én a szélvihar megrongálta egy ház tetőszerkezetét. A házban több roma család lakott, őket ideiglenesen a község művelődési házában helyezték el. A házat, ahol laktak, az önkormányzat néhány napon belül leromboltatta. A faluban aláírásgyűjtés kezdődött, hogy a cigányok hagyják el a művelődési házat. A házrombolást a kisebbségi jogok állampolgári biztosa jogsértőnek minősítette, az iratokat megküldte a Fejér Megyei Főügyészségnek, további eljárásra azonban nem került sor. A romák magánerős építkezését a polgármester megakadályozta, viszont a kormánytól 25 millió forintot kért, hogy a romákat Zámolyon kívül, különböző községekben szétszórva helyezzék el. A közszolgálati televízió Franka Tibor több riportját sugározta arról, hogy a zámolyi romák munkakerülő bűnözők, akik nem érdemlik meg, hogy az állam házakat ajándékozzon nekik. (Franka a MIÉP képviselőjelöltje volt, jelenleg Kerepes polgármestere.)

A faluban egyre feszültebbé vált a viszony a többségi lakosság és a romák között, fenyegetésekre, verekedésekre került sor. Ezt tetőzte be a fentebb leírt, halálos áldozatot követelő verekedés. Cs. Ferenc temetését a MIÉP aktivistái politikai tüntetéssé változtatták át. 1999 szeptemberében a cigánytelepen ismeretlen tettesek két faházat felgyújtottak. A romákat Farkas Flórián, az Országos Cigány Önkormányzat (OCÖ) elnöke a kőbányai cigány művelődési központ átépítés alatt álló épületében helyezte el, de meg kellett ígérniük, hogy az épületet nem hagyják el. A fogva tartás ellen a Roma Polgárjogi Alapítvány és a Magyar Helsinki Bizottság együttesen tiltakozott. Ezután az OCÖ a romákat egy másik budapesti házba költöztette át. 2000 februárjában Zámolyon a tévé nyilvánossága előtt átadták a téglaházakat, amelyeket az OCÖ szervezésében a romák jórészt saját erőből építettek, a feszült helyzetben azonban nem mertek ténylegesen ide költözni. Ehelyett, ismét ideiglenesen, Krasznai József csóri házába költöztek. Itt a polgármester megakadályozta bejelentkezésüket, nem engedte, hogy a gyerekeiket beírassák az óvodába, iskolába. A tévé nyilvánossága előtt kijelentette: az efféle parazitákat még az állatok is kivetik maguk közül. A csoport 2000. július 23-án indult el Franciaországba.

A Magyar Helsinki Bizottság vezetőjeként a szervezetben dolgozó jogászok, ügyvédek eléggé rászorítottak arra, hogy ne hallgassak a szívemre, és az áldozatok panaszait is csak akkor higgyem el, ha azt bizonyítékok támasztják alá, vagy legalább a történtek ellentmondásmentes előadása hitelesíti az állításokat. A zámolyi ügyben magam láttam, hogy a kőbányai művelődési ház ajtajában biztonsági őrök állnak: az újságírókat nem engedik be, a romákat nem engedik ki, a családok a homok- és sitthalmok között, földre terített pokrócokon laknak alszanak, étkeznek. Magam hallottam a televízióban a csóri polgármester nyilatkozatát. Nem voltak és ma sincsenek kétségeim, hogy a zámolyi romákat folyamatosan megalázták, hátrányos helyzetbe szorították.

A köszönőlevél megírására és az aláírásgyűjtésre végül három dolog késztetett. 1. Borovi János, a Párizsban élő matematikatanár Budapesten jártában megjegyezte, visszás, hogy miközben Franciaországban mintegy 1500 ember és több szervezet vállalt szolidaritást a zámolyiak ügyével, Magyarországról semmiféle visszajelzés nem érkezett. 2. Bőszítő volt, hogy az egész magyar sajtó, a jobboldali gyűlölködve, a baloldali nagy része lekezelő módon kizártnak tartotta, hogy a zámolyiak Franciaországban menedékjogot kapjanak. 3. A menedékjog megadása után az Orbán-kormány szóvivője, utána pedig maga Orbán Viktor azt állította, hogy a zámolyiakat nem a francia kormány, hanem csak valamilyen "független szervezet" ismerte el menekültként.

Talán ez az utolsó - a kijelentésben rejlő iszonyatos tájékozatlanság - volt a legfontosabb késztetés. A menedékjogi hatóság mindenütt a világon kormányhivatal, amely Franciaországban a külügyminisztérium, Németországban és Ausztriában a belügyminisztérium irányítása alatt áll. Minthogy azonban a feladata egy nemzetközi egyezmény alkalmazása, döntéseiben nem lehet kiszolgáltatva a mindenkori kormány bevándorlási politikájának. A függetlenséget különböző országokban eltérő technikákkal biztosítják. Ausztriában például a fellebbezéseket a Független Menedékjogi Szenátus bírálja el, amely - bár államigazgatási hatóság - úgy működik, mint egy bíróság. Németországban a Szövetségi Menekültügyi Hivatal ügydöntő tisztviselőinek a kormány a törvény értelmében nem adhat utasítást. A francia hivatal függetlensége is ilyen szabadságot jelent, csak ez egy magyar politikusnak sem fért a fejébe.

Politikai menedékjog - ez a fogalom hivatalosan nem létezik. Menekült az, aki megalapozottan tart attól, hogy a szokásos tartózkodási helye szerinti országban faja, vallása, nemzetisége, valamely társadalmi csoporthoz való tartozása vagy politikai nézetei miatt üldöztetésben lehet része. A nemzetközi jogalkalmazás a folyamatos zaklatást, a diszkriminációt is üldöztetésnek minősíti. A zámolyi romák valószínűleg ezen az alapon kaptak menedékjogot; biztosat azért nem lehet mondani erről, mert a hivatalnak csak az elutasítást kell megindokolni, az elismerést nem. Korántsem blaszfémia tehát a zámolyi romákat együtt emlegetni az '56-osokkal. Éppen olyan menekültek, mint az '56-osok, mint a házasságtöréssel vádolt pakisztáni nők, akik Angliában, vagy mint a NATO-bombázás után Koszovóból elüldözött romák, akik, láss csodát, Magyarországon kaptak menedékjogot. A harmincnyolc aláírónak tehát nincsen semmi oka, hogy utólag megbánja, elhamarkodottnak vélje az aláírását, Debreczeni Józsefnek pedig végképp nincs rá oka, hogy holmi "doktriner balliberális értelmiségiként" lefitymálja őket.

A nyolcvanas években számos aláírásgyűjtésben vettem részt. Alig volt azonban példa arra, hogy a megkeresettek, két-három kivétellel, mind vállalták az aláírást. Bár a kezdeményezés nem a Magyar Helsinki Bizottságé volt, hanem csupán az enyém, sikerében minden bizonnyal fontos szerepe lehetett a helsinki bizottság hitelességének is.

Kőszeg Ferenc, publicista