Nullásként jelképe a magyar útfejlesztésnek és közlekedéspolitikának. Meglévő szakaszai javarészt már a megépülésükkor sem voltak jók, az ökörsütéses átadás azonban akkor is fontosabb volt, mint az, hogy az út alkalmas lehet-e arra, amire szánták. Mi a diribdarab, a sehonnan a semmibe vezető vagy legalábbis "majd" végigérő, valamit valamivel csak sokára összekötő sztrádadarabok, hidak nagymesterei vagyunk, és ezeket irgalmatlan hosszú ideig tudjuk építeni. Azt építjük, amit éppen sikerül, és nem okvetlenül azt, amit leginkább kellene.

A közlekedéspolitika nálunk többnyire kimerül abban, hogy mennyi sztrádát adtunk át, és mennyi szárnyvonalat zárjunk be. Miközben évtizedek óta megy a reménytelen kötélhúzás azon, hogy a majdnem üres vonatokat érdemes-e félig teli buszokkal párhuzamosan közlekedtetni, nincsenek komoly szakmai elgondolások arról, mit csináljon az ország például az útjaira zúduló tranzitkamionokkal, vagy éppen az ötven év alatt 12 700-ról hárommilliósra duzzadt hazai autóparkkal.

Ma Magyarországon csak az utakon, a dugókban állva vagy az ablak előtt éjjel-nappal elhúzó kamionokat elszenvedve beszélnek erről naponta néhány millióan, a politika jóformán ügyet sem vet erre. Én a rendszerváltás óta nem emlékszem olyan politikusra, akinek érdemi víziója lett volna arról, mit lehetne tenni ezzel a nőttön-növő gonddal. Különös ez az érzéketlenség, hiszen valamilyen módon mindenkit érintő, súlyos problémáról van szó. Olyanról, amelynek enyhítése szükségképpen nagy érdekütközéssel jár, de amely alkalmas a voksvadászatra is.

Ez nem csak pénzkérdés - de az is. A rosszul elköltött milliárdok legalább annyira fájdalmasak, mint az el nem költöttek. Mindkettőből látni bőven az M0-ás megépült szakaszain autózva. A helyzet kilátástalannak tetszik, csak az biztos, hogy a forgalom nőni fog.

Nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy legalább megpróbáljunk gondolkodni azon: mitől nem fullad majd bele az ország tíz év múlva az autóforgalomba? Talán egy kormányzati negyed az
M0-ás mellett segíthetne - legalább átérezni.