Pristina a korzón
Néztem a tévében a pristinai főutcán fel-alá hömpölygő, korzózó, boldogan ünneplő tömeget, s eszembe jutottak korábbi koszovói találkozásaim. Mindig korzóztak ott balkáni divat szerint az esti órákban. Oda-vissza. Nincs innen kiút, reménytelen hely - így éreztem, tudva, mindenki jogot formál a területre, miközben ki tudja, mire való...
Koszovó története a háborúk, kiűzetések, etnikai tisztogatások históriája. Az új nemzetállam létrejötte az amúgy is végletesen balkanizálódott térségben a szerb nemzetállami eszme következménye. Addig próbálták a szerbek történelmi és szellemi jogok nevében uralni a valóságot, amíg elvesztettek mindent. Együtt érzek a szerbekkel, hiszen most ők is végképp megtapasztalják a maguk Trianon-élményét. Nem könnyű helyzet. (Ahogy nekem is elkeserítő végigmenni egy város főutcáján, ahol megannyi jel emlékeztet a magyar történelem legjelesebbjeire, miközben ott magyarul beszélőt véletlenül sem találok.) Ráadásul mindez szinte egy szerb nemzedék élete alatt történt. A területet elvesztették, miközben politikusaik, íróik, történészeik még mindig hirdetik, hogy őseik jogán övék az idegenné vált föld. Pedig a szerbek már jó ideje képtelenek voltak hatalmukat érvényesíteni, a koszovói albánok pedig nem akarták elviselni az idegen uralmat. Ettől függetlenül jogos a félelem, hogy a Jugoszlávia felbomlásával elszabadult nacionalizmus, ez a nagyon tizenkilencedik századi eszme még képes meglepetésekre.
A függetlenség jogi szempontokból, korábbi ENSZ-határozatok betűje alapján, támadható. Ettől függetlenül érvényesül majd, és a világ államainak többsége tudomásul veszi, hogy a kétmillió albán nem zárható vissza Szerbiába. Látják, hogy a szerbiai szerbek amúgy is csupán nosztalgiaturistáként kívánkoznak Koszovóba. A mostani belgrádi politikai felhördülésben mégis biztató, hogy az államért felelős személyek kijelentik, nem akarnak erőszakot. Talán tudják, hogy területet vesztett országuk végeredményben erőt nyerhet ezzel a csonkulással, Koszovó nélkül Szerbia közelebb kerül Európához. A magyar politikának most fontos feladata, hogy ezt a közeledést támogassa.
A függetlenség szimbolikus aktus. A koszovói ordító szegénység nem múlik el, a külföldi tőke nem lepi el majd az új köztársaságot. Egy külső segélyre szoruló állam függetlensége jelképes. A függetlenség külsőleg is korlátozott lesz, mert a világ joggal fél attól, hogy folytatódnak az etnikai tisztogatások, hogy Koszovó ellenőrzését kábítószer-kereskedők és autótolvajok ragadják meg. A nemzetközi közösség, amely kilenc éve kiszorította a szerbeket a tartományból, továbbra is felelős a maradék szerbek, romák és más kisebbségek életéért és biztonságáért. Kérdés, képes-e erre.
A függetlenség kikiáltása veszélyes precedens, és ezért megengedhetetlen - ez az orosz érvelés. Azt egy épeszű politikai gondolkodó sem hiszi komolyan, hogy Koszovó példa lesz a baszkoknak, a székelyeknek és a csallóközi magyaroknak. Furcsa módon azon bizonytalan státusú területek, amelyek hasonló lépését Moszkvában fenyegetőnek látják (Dnyeszter-mellék, Abházia, Dél-Oszétia, Hegyi Karabah) közvetlenül, vagy közvetve orosz jóváhagyással léteznek a maguk vitatottságában. Oroszország számára a koszovói ügy megfelelő alkalom, hogy önmagát - több évszázados hagyományt követve - a balkáni ortodox keresztények védelmezőjeként jelenítse meg. Oroszország a második világháború utáni világrendért lép fel, miközben kiderült, ez az állapot fenntarthatatlan. A koszovói történet is erről szól. Nem föltétlenül örömhír. Tény.
A pristinai főutcán még korzózik a tömeg. Tűzijáték, petárdák jelzik, örömünnepet ülnek. Nekik valami ott elkezdődött.