A beszéd központi állítása az, hogy 2007-ben nemzeti egység jött létre az országban a kormánnyal szemben. "Olyan széles körű egyetértés jött létre Magyarországon, amelyre nem volt példa a rendszerváltoztatás óta." Mindenki egyetért abban, hogy "ez így nem mehet tovább". Szerinte az ország szinte egésze utasítja el a kormányt, és ért egyet ővele. Vannak kivételek, azok, akiket párthűség vagy személyes elkötelezettség köt a kormányhoz, de egyébként mindenki szemben áll azzal, s vele, Orbánnal ért egyet.

Egy évvel ezelőtt Orbán még új többségről beszélt. Az az állítás azt jelenti: míg a választásokon kisebbségben voltunk, most már többségben vagyunk. Az az állítás még megengedi azt, hogy van a társadalomnak egy kisebbsége, amely érdekeitől vagy értékeitől vezetve mást gondol az ország ügyeiről, mint ő és többségbe került támogatói. Az "új többség" állítását bármely demokrata megengedheti magának, hiszen az az állítás elismerte a társadalomban érvényesülő érdek- és értékpluralizmust.

Amit Orbán most mond, más természetű állítás. Most az egész nemzetet látja maga mögött, "párthovatartozástól függetlenül". Elvégre "a magyar nép a legfontosabb kérdésekben egységes. Mindig is úgy gondoltam, hogy a megosztottság művi természetű, mesterséges". Az elemzők szerint ennek a retorikának az a funkciója, hogy a bizonytalanokhoz, sőt a szocialista választókhoz is szóljon. Erről lenne csupán szó? Nem hinném.

Volt a beszédnek egy másik fontos mondata. Nem igaz, hogy nincs pénz, "bátran jelentsük ki, hogy van pénz", csak százhúszmilliárd forintot költöttek "hirdetésekre, propagandákra, új autókra, telefonokra, bútorokra..., áltanulmányokra". Az összeg persze nyilvánvalóan hamis, ami nem szokatlan Orbánnál. Ennél is fontosabb azonban a "van pénz" állítás üzenete. Elvégre a kormányzás alapproblémája, hogy mire fordítsa, hogyan ossza el a mindig szűkös erőforrásokat. Amikor például Orbán kormányra került, és túljutott az önkormányzati választáson, csökkentette a nyugdíjemelés mértékét, és leállította a négyes metró építkezését. Nem tett mást, mint átcsoportosított pénzt a nyugdíjas generációtól a fiatal és középkorú aktívak javára (a családi adókedvezménnyel). A metró leállításával Budapest rovására, a vidék javára történő forrásátcsoportosítást helyezett kilátásba. Nem az most a kérdés, hogy ezek helyes lépések voltak-e, hanem hogy tetteiben miniszterelnökként Orbán is abból indul ki, hogy nincs elég pénz. Most, a hatalomra törve azt állítja, hogy sohasem kell valahonnan elvenni pénzt, eszközt más célok javára. Elutasítja, hogy létezne az olyan döntés, amikor a hatalom birtokosának egymással ütköző érdekek között kell választania. Úgy tesz, mintha lehetne olyan politikai vezető, aki egyszerre képvisel mindenkit, és teret tud engedni minden helyes szándéknak. Önmagát mint potenciális országvezetőt ilyenként tünteti fel.

Az Orbán-beszéd logikája tehát nem a többpárti demokrácia politikusának logikája, aki a lehetséges politikák egyikét ajánlja a választók figyelmébe. Az Orbán-beszéd logikája az egypárti vezető logikája, aki tagadja a legitim érdekkülönbségek, az egymással ütköző értékek létét, amelyek mögött egyaránt számottevő választói csoportok állnak.

Önkényes, rosszhiszemű értelmezése volna ez a beszédnek? Ha Orbán új szereplője volna a magyar politikának - ahogy két évvel ezelőtt Robert Fico az volt Szlovákiában -, akkor lehetne erről töprengeni. Csakhogy Orbán volt már miniszterelnök, és miniszterelnökként, a hatalom birtokában is tagadta az övétől eltérő álláspontok legitim voltát. Kormányra lépésekor azt mondta, hogy akinek fontos a magyar nemzet, akinek fontos a családok jövője, annak meg kell szavaznia az ő programját. Azt is mondta, hogy ellenzék nélkül is működik a parlament. Ez a felfogás jelenik meg szerdai beszédében.

Azt is mondta Orbán, hogy a március 9-i népszavazás az igenek győzelme esetén új korszakot nyithat. Ha végiggondoljuk a beszéd logikáját, akkor megérthetjük, hogy miféle új korszakot. A plurális demokrácia helyett a tekintélyelvű berendezkedés korszakát, amelyben az ország vezetője maga képvisel mindenkit és mindent, ami magyar. Aki nem fogadja el őt a képviselőjének, az nem is magyar. Az "idegenszerű". Mint a mai kormány, amely nem a politikai közösség egy részének - ma a közvélemény-kutatások szerint éppen kisebb részének - értékeit képviseli, hanem semmit sem képvisel, ami magyar.