A 12 éves fiú késeléses esete óriási felháborodást keltett az országban, érthető módon. Az eset által kiváltott döbbenet megoldást követel az államtól, az érintett intézményektől, azok az eset utáni napokban keresik is azt, koncepciókat dolgoznak ki. Ami örvendetes és szükségszerű.

Egy átmeneti otthonban dolgozom mint nevelőtanár. Ezek az intézmények ideiglenes ellátást, gondoskodást nyújtanak olyan gyermekek számára, akik önhibájukon kívül (szülők válása, alkalmatlansága a nevelésre, alkoholizmusa, kórházi kezelése, illetve más egyedi esetek) gondban vannak. A cél a családba való visszatérés lenne, a folyamat vége azonban gyakran az állami gondozásba vétel.

Munkám miatt nem lepődtem meg a történteken. Sajnos várható volt, és meggyőződésem, hogy nem ez volt az utolsó, gyermek által elkövetett erőszakos bűncselekmény. A fiúról készült filmet is láttam, ismerős volt a gesztikuláció, a beszéd, a vagánykodás, kötekedés.

Több ilyen gyermek is volt rám bízva. Volt olyan, aki az udvaron a többiek előtt próbált "kóstolgatni", "megfejelni". Hiába kértem normális hangon, hogy hagyja abba. Nem tette. Elordítottam magam, csak így sikerült. Magamból kikelve. Aztán iskolai farsang volt, és jöttek a szülei, rokonai, akik aztán részegen összeverekedtek, és rendőrséget kellett hívni. Ezek ismeretében érthető a gyermek magatartása, és az, hogy csak az ordításra, fenyegetésre hallgat. Mintát követ.

A Romániából idetévedt fiú elmondja, nincsenek itt a szülei, apja börtönben volt. Azt is tudjuk, hogy rendszeresen megszökik a befogadó intézményből. Volt olyan neveltem, aki kétnaponta szökött meg, és kétnaponta kellett érte mennem a rendőrségre, ahol úgy beszélt velem, hogy a rendőr akarta képen törölni. Nemrég hallottam, hogy rablásért körözik.

A probléma megoldása nagyon nehéz. Talán lehetetlen. Ezért követem érdeklődve a vitákat, hátha valamilyen értelmes, végiggondolt ötletet találok. Eddig nem sokkal találkoztam. Amire felkaptam a fejem, az Kondorosi Ferenc kormánybiztos tanulmányának néhány eleme, melyről lapjuk január 15-i számában olvastam (Külön kódex a gyerekek számára?). Azt írja, hogy a javítóintézeti nevelés, az elzárás célja elsősorban a nevelés, a reszocializáció legyen. Szép gondolat. Kíváncsi lennék egy olyan statisztikára, amely megmutatja, hogy hány intézetből szabadult fiatalkorú vált a társadalom aktív tagjává. Jómagam ilyen vizsgálat eredményének ismerete nélkül sem áltatnám magam, hiszen közhely már az ilyen intézetek antiszocializációs hatása. A másik, ami naivságával már-már nevetésre késztet, az a rész, miszerint "nem lenne haszontalan, ha a bűncselekményt elkövető gyerekek szüleit is terápiára utalnák, ahol számukra is kiderülhetne, hogy mit rontottak el, és azt hogyan tehetik jóvá".

Engedtessék meg egy utolsó esetleírás.

Az átmeneti otthonban rendszeres a karácsony közös ünneplése. Faállítás, ajándékozás, evés-ivás. Erre a szülők is hivatalosak, de általában az nem jellemző, hogy megjelennek. Néhány éve mégis eljött egy apuka, és az előtérben várakozott, míg mi a gyerekeknek az ajándékokat adtuk át. A kolléganő kint felejtett valamit az ügyeletes szobában, s mikor oda belépett, meglepődve tapasztalta, hogy az apuka a nevelők kabátjában turkál, igyekszik valamit ellopni. Kellemetlen szituáció, persze az is jó kérdés, hogy ki érezte magát rosszul.

Most tényleg, Kondorosi úr komolyan gondolja ezt a szülői terápiát, hogy megbeszélik, hol rontották el a szülők, meg hogy tehetik jóvá? Végiggondolta ezt valaki? Le kellene szállni a földre, és megpróbálni valami reálisabbat alkotni, mert ez így nem megy és nem is fog, csak bohóckodásnak tűnik, márpedig itt ennek helye nincs, annál is inkább, mert a 16-i Népszabadság már egy újabb 13 és 12 éves fiú fényes nappal elkövetett rablásáról számolt be.

Tóth Lajos
nevelőtanár