Én is úgy látom, hogy a növekedés lelassulása nem csupán kisiklás, nemcsak pillanatnyi, hanem növekvő a baj, még akkor is, ha a mezőgazdaság tavalyi gyenge teljesítményét s a költségvetési hiány csökkentésének egyszeri sokkhatásait figyelmen kívül hagyjuk. Hazánk átlagos GDP-növekedése 2-3 százalékponttal alacsonyabb, mint a többi átalakuló országé, és majdnem ugyanenynyivel kisebb, mint amire magunk is képesek voltunk az 1995-ös stabilizáció utáni időszakban, egészen az ezredfordulóig.

Az ezredfordulótól érzékelhető változás annál is inkább figyelemre méltó, mert a mindeddig kedvező nyugat-európai konjunktúra hazánkat ugyanúgy a magasabb növekedési ütem felé lendítette, mint versenytársainkat, a hazai növekedés mégsem érte el soha többé a 2000-ben megízlelt 5 százalékot meghaladó mértéket, még a jó években is legfeljebb a 4 százalékot haladta meg.

A magunkénak tudott 4-5 százalékos trendvonalról valószínűleg már az ezredfordulón letértünk, még akkor is, ha ezt elfedte az adófizetők pénzéből fenntartott állami keresletbővítés, ami - amíg tellett az adófizetők pénzéből - megtartotta hazánkat a növekedés megszokott 4-5 százalékos sávjának az alján. E sávból való leszakadás joggal izgatja nemcsak a szakértő közvéleményt, hanem a jobb életminőségben, az osztrák, a spanyol, a portugál életszínvonal belátható időn belüli elérésében reménykedő laikusokat is. Az életveszélyes magasságokba szökött államháztartási hiány megszelídítése derék dolog, de ez nem teremti meg automatikusan még a 3-4 százalékos növekedéshez szükséges alapokat sem. Nagy léptékű további reformokra van szükség még ahhoz is, hogy lassulásunk ne legyen folyamatos. Hosszú idősorok hiányában ez az állítás számokkal nem támasztható alá, de logikai érveket fel tudunk mögé sorakoztatni.

1. 2003-ban és 2004-ben Erdős Tibor akadémikus egy könyvben és több hosszabb tanulmányában már kimutatta, hogy a magyar gazdaság eljutott abba a szakaszba, ahol az infrastrukturális elmaradás pótlása, a környezetvédelmi költségek megjelenése, az egészségügyi és a kutatás-fejlesztési kiadások megnövekedése miatt a gazdasági növekedés felhalmozás- és beruházásigénye megnő. A megtakarításokat a korábbinál nagyobb arányban kell felhasználni a feldolgozóipari beruházások mellett más, a növekedési ütemet közvetlenül nem tápláló célokra.

2. A beruházások legfontosabb hazai forrását képező háztartási megtakarítások az ezredforduló óta rendkívül alacsony szintre estek vissza (GDP-arányosan az 1995-2000-es közel 8 százalékról 2001-2006 között 2 százalékra). Ez három okra vezethető vissza. A mesterségesen, állami eszközökkel gerjesztett hitelkereslet a lakásépítésben (a jelzáloghitelek állami kamattámogatása) először elszippantotta az addigi megtakarításokat, ami pedig azután képződött volna, azt elvitte a hiteltörlesztés. A megerősödött szociális háló megszüntette a rossz időkre való takarékoskodás kényszerét, biztonságot ígér a szociális támogatásoknak a GDP 8 százalékra rúgó rekordja, ami a felzárkózó országok átlagának a kétszerese. Elmaradtak azok a biztosítási és egyéb reformok, amelyek ösztönözték volna a tisztes öregségre, a jövőbeli egészségügyi kiadásokra vagy a gyerek felsőfokú taníttatásának finanszírozására való felkészülést. Az alacsony szintű hazai megtakarításokat sem az említett beruházási igények kielégítésére, hanem - az elsősorban a fogyasztási kiadások miatt - a rendkívül magas államháztartási hiány finanszírozására használjuk fel.

3. A magyar feldolgozóipar beruházásai - versenytársainkkal ellentétben - nem pörögtek fel, hiába volt eddig erős az európai konjunktúra, amit a magyar export is ki tudott használni, Az autópálya-beruházások hullámának lefutásával a beruházások 2005 után megálltak. Nálunk a felzárkózáshoz elengedhetetlen magas beruházási és megtakarítási ütemmel szemben a fogyasztás színvonalához ragaszkodik a lakosság. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy még a megszorítások hatásait is növekvő eladósodással, rendkívül magas kamatszinten felvett fogyasztási kölcsönökkel "simítja ki". Mindez - természetesen - nem a háztartások hibája: a kormány dolga lenne olyan makrofeltételeket teremteni, amelyek mellett a családok - saját jól felfogott érdekükben - nem ezt a "tücsökstratégiát" fogják választani.

4. Negyedszázad elég volt ahhoz, hogy a lakosság többsége elforduljon a munkától. Amíg 1981-ben a felnőtt, munkaképes korú lakosság többsége vállalatokban, szövetkezetekben, gmk-ban, vgmk-ban, kisszövetkezetben, szerződéses üzemeltetésű üzletekben, átalány-elszámolású részlegekben dolgozva képzelte el jólétének emelkedését, addig ma a lakosság adó- és járulékfizető része a feketén foglalkoztatottakkal együtt sem éri el a népesség felét. A munkájukból megélni akaró és képes emberek fogynak, a munkakínálat elapadóban van. Sikeresen szoktat le a munkáról az a rendszer, amit húsz év alatt segélyekből, továbbképzési és egyéb támogatásokból, a korai nyugdíjazás elősegítéséből és az adókedvezmények sokaságából kiépítettünk. Ma már egész generációk nőnek fel úgy, hogy nincs élettapasztalatuk a rendszeres munkavégzésről, a megélhetés érdekében tett, rendszeres erőfeszítések eredményeiről és öröméről.

Mi a teendő? A 2006-os választások előtt megjelent könyvünkben (Csillag István- Mihályi Péter: Kettős kötés - A stabilizáció és a reformok 18 hónapja) sokat írtunk arról, hogy a megtakarításokat fellendítő reformokra is szükség van, nem elég a hiány mérséklésére koncentrálni ahhoz, hogy a fenntartható fejlődés feltételei létrejöjjenek. Magunknak is takarékoskodnunk kell gyógyításunk, tisztes öregkorunk költségeire, gyermekeink jobb minőségű diplomájáért nekünk is fizetnünk kell.

Nem tarthatjuk fenn a kelet-európai versenytársainknál kétszer több erőforrást lekötő, nagyvonalú támogatási és segélyezési rendszert. Ebben a körben is a munkavégzés lehetőségét kell megteremteni, ezért nincs szükség a munkapiacra lépést mesterségesen korlátozó minimálbérre sem. Nincs szükség olyan hosszú idejű, a munkától oly hosszú időre elvonó gyereknevelési támogatásokra, amelyek fő céljukat: a gyerekszám növelését amúgy sem érték el. Szükség van pozitív ösztönzésre is: meg kell szabadulni az adó- és társadalombiztosítási rendszerben az elhalt szocializmus szellemének a hatásától, a "fizessenek a gazdagok" elvétől!

Ehhez persze vissza kell adni a közteherviselés értelmét is, azaz a közösségi szolgáltatások költségeit nem a népesség harmadának, hanem legalább a felének kellene viselnie, azaz nemcsak az egészségbiztosítás, a nyugdíjbiztosítás vagy a felsőoktatás terén van szükség más, a takarékosságot, az egyéni megtakarításokat ösztönző intézményekre, magatartási szabályokra, reformokra, hanem a közteherviselés terén is. Ettől messze vagyunk.

A közteherviselés a magyar liberalizmus legnagyszerűbb korszakának: az 1848-as forradalomnak a legszebb új, képzett szava. Amikor a "mit kiván a magyar nemzet" című kiáltvány tizenkét pontja közé hatodikként bekerült a közös teherviselés, akkor a liberális forradalmárok kiváltságokkal szembeni ellenszenvüket nem gazdaságpolitikai, hanem erkölcsi és politikai követelményként fogalmazták meg. Igaza van Hamecz Istvánnak, amikor erkölcsi és értékválasztási kérdéseket is felemlít gazdasági intézményeink átalakításával kapcsolatban. Hová jutunk, ha azt kell majd válaszolnunk: a gyerekünk tandíját a portugál José, anyánk vizitdíját a szlovák Jan, az öregségi nyugdíjunkat a román Juon fizeti, mi magunk csak a saját langyos sörünket vagyunk hajlandók. Bár a magyar nemzeti öntudatunkkal esetleg még arra is azt mondanánk, hogy: "Ej, ráérünk arra még!"

A szerző közgazdász