„A kisfiam az iskolában eltöltött idő jelentős részében azt tanulgatja, hogyan kell helyesen kanyarítani a ’G’ betűt. Néha fordítva írja. Megesik az is, hogy a ’t’ betű szárát rossz irányba rajzolja. A tanárok azzal fenyegetik, hogy meg fog bukni. Simon most már félve veszi kézbe a ceruzát. Mivel állandóan azt hallja, hogy csúnyán ír, azt a következtetést vonja le, hogy rosszul ír, és így megutálta az írást” – olvassuk a Good magazinban. A cikk szerzője Anne Trubek retorika-professzor és szabadúszó író, aki azon értetlenkedik, miért várjuk el a gyerekektől, hogy szépen írjanak, ha aztán az életben soha nem kell semmit kézzel írniuk.

A nyomtatás megjelenése előtt fontos volt, hogy a kézzel írt szöveg könnyen kibetűzhető és gyorsan olvasható legyen. Az írógép azonban megoldotta a problémát. A számítógépes szövegszerkesztő és az egyre elterjedtebb hangfelismerő programok pedig végképp feleslegessé teszik a tollat és a ceruzát. És a modern technika minden szempntból előnyös a kézíráshoz képest. Minél egyszerűbb a gondolatok lejegyzése, annál kevésbé vonja el a rögzítés folyamata a figyelmet. Márpedig a szép betű formázása sokkal nagyobb koncentrációt igényel, mint a diktálás vagy a gépelés. A gyerekek kézügyessége pedig nem csak a betűvetéssel fejleszthető.

De akkor miért erőltetjük a szép kézírás iskolai oktatását? Trubek szerint csak „az identitás kifejezésének romantikus felfogása” miatt. Mint arról a Metazin korábban beszámolt, sokan nosztalgiával gondolnak vissza a rég letűnt technológiákra – az ökrösszekérre, a sercegő lemezjátszókra, a szuper 8-as filmre. A kézírással kapcsolatos romantikus felfogások is csak az írógép megjelenésével terjedtek el. A grafológusok ma már a kézírásból próbálnak következtetni az egyéniségre. Egyes neves írók szerint regényt vagy verset csak hagyományos töltőtollal lehet írni. Martin Heidegger német filozófus egyenesen úgy fogalmazott, hogy „az író-gép eltakarja az írás és a szöveg lényegét. Kivonja az ember lényegi méltóságából, anélkül, hogy az ember ennek a kivonásnak a tudatára ébredne és felismerné, hogy ez megváltoztatja a léthez való viszonyát.”

Anne Trubek gyakorlatiasabban gondolkodik erről. Szerinte a szépírás gyakorlása helyett az iskolások hasznosabb dolgokkal is eltölthetnék az idejüket. „Egyetemi tanárként és szabadúszó íróként csak akkor veszek tollat a kezembe, ha egy csekket kell aláírnom. Jó lenne, ha a gyerekek energiáját nem az ’s’ betű helyes kanyarítására fecsérelnénk. Mint ahogyan ma már nem füstjelekkel kommunikálunk és nem agyagtáblára írunk, ideje lenne végre sutba dobni a kézírás idejétmúlt technikáját is.