Vidám hagyaték
De a kötetét valahogy az istennek se tudom összerakni.
Majd minden évben nekiveselkedem a munkának, aztán valahogy és valamiért megakadok, felfüggesztem, félreteszem a dolgot.
Aztán mikor újra kezdem, persze elölről indíthatok, nincsen jegyzetem, vázlatom, listám semennyi.
Idén januárban gondoltam, újítok. Készítek minden olvasott tárcáról egymondatos rezümét legalább. Levettem hát egyik könyvét, elkezdtem olvasni, és közben jegyzeteltem, szépen, sorba.
Az első, A csap című tárca azt meséli el, hogy egy öntőműhelyben az olvasztóüstből a rossz csap miatt rázúdul az olvadt réz az öntőmunkásra, mire a többiek a gyárigazgatót beletapossák a földbe. A kávéház címűben egy nyomorgó, éhező hírlapíró beájul egy kávéházba, ahonnan durván kidobják, mire pár év múlva jobbra vergődvén, kivásárolja a tulajdonost, és soha nem hagyja többé, hogy annak kávéháza legyen. A központiakban egy honvédveterán-temetés van leírva vígan. A méltóságos úr címadója szemet vet egyik intézőjének szép Anna lányára, mire az apa ledurrantja az urat. A fiú című tárca egy féllábú számtisztről szól, aki hazatérve azzal szembesül, hogy egyetlen fia sikkasztott a bankban, s utoljára a budai hegyek között látták, mire az öreg félőrülten bénázik át a zöldbe... Az idegenekben egy erdőben titkon szeretkező fiatal párba belecsap a villám.
A gyermek című tárca hőse, Tóth Gáspár hivatalszolga jól éldegél Soroksáron, csak egy bánata van, de az nagy: asszonya sehogy sem bír neki gyermeket szülni. Aztán egyszer csak teherbe esik az asszony. És szinte roncs lesz. Aztán egyszer elmúlik a gyerek. És az asszony újra kivirul. Aztán megroggyan megint. De nem lesz gyerek. Mire a férfi megfojtja asszonyát, a maga fejét pedig a politúros asztalon szétveri. Méreg a címe a tárcának, amelyben az aszszony a katonát akarja megmérgezni, amiért annak menyasszonya van, de az utolsó pillanatban maga hajtja a poharat fel: "Ne legyen minden leány szomorú..."
Kedvemre való a Mikorra az ember megjavul című tárca is. Ebben egy, a kocsmában nagyon bepiált kereskedő, pénze elfogyván, hazaugrik utánpótlásért. Másnap délután konstatálja, hogy a ládikóból hiányzik felesége teljes hozománya, hatalmas summa. Az ember megjavul, megszállottan dolgozik kilenc éven át, közben megőszül, megöregedik, és meggyűlöli feleségét. De kilenc esztendő múltán odaadja a pénzt. Akkor derül ki, hogy azt nem is ő hagyta el, hanem az asszony vette ki tréfából, s már nem rakta vissza, mikor látta, milyen jót tesz az urának, hogy nem marad el, nem iszik, nem mulat, nem él... "Hát nesze - mondja a megtört öregember. - Itt vagyok. Nesze. Rám nézz, most már meg vagyok javulva."
A következő írás azt beszéli el, hogy egy úr fölvesz a szánjára egy diákot, akit - miután az úton farkascsorda támadja meg őket - kénytelen lesz a vadak közé vetni.
A Még egy kis játékban a kis kőművessegéd még egyet játszani akar kispajtásaival, mielőtt anyjával kegyetlenkedő mostohaapját lelőné. A Delírium tajtrészeg főhősét kisfia figyelmezteti, ne fecsegjen annyit a mamához, mert az már három hete meghalt.
És így tovább és így tovább. Zsákmányként vergődő munkások és kegyetlen, kevély gazdagok, szemétdombon élő nyomorultak és unatkozó úriasszonyok, őseiket tagadó, kikeresztelkedett és pogromtól reszkető bennmaradt zsidók. Szadista katonák, meddő tanítónők, halálos beteg kisgyermekek, sarlatán, pénzéhes és hazug orvosok, szerencsétlen színészek, kegyelemkenyéren vergődő hírlapírók, kutyapecérkocsin kórházba vitt himlős gyerekek, árvák, özvegyek, magányosok, a másikba belehalók, bánatosak, bajosok, sánták, púposok, bénák, vakok, ártatlan sorscsapottak, gyilkosok és öngyilkosok vonulnak fel szünet nélkül, hézagtalan seregben dédpapa könyveinek lapjain.
Dédpapa egyik legszebb novellájában annak leírását adja, amint egy ember elindul otthonról, kilép a kapun, végigmegy az utcán a partig, és szépen belegyalogol a zajló folyóba. Az írásnak ez a címe: Az ember, aki hazaballagott...
És ez volt a Monarchia kora, amelyet ma annyira visszasírunk.
Belefáradtam megint. Nem bírtam tovább. Megint feladtam. Különben is: kit érdekelne ez ma? Amikor minden ugyanígy van. Ki akarna szembenézni a ténnyel, hogy ez az ország száz év alatt egy jottányit sem változott.
Dédpapa megírta a huszadik századot. De megélni már nem volt gusztusa. Meghalt 1906-ban, harminchat évesen.
Maradjon ő már csak nekem meg.
Itt vannak könyvei a polcomon immár. Itt vannak levelei, kéziratai, itt van, bronzba mártva, a lúdtolla is.
Szerencse, hogy más egyebet nem örököltem tőle.
Mert egyébként ő szépen, igazul élt tovább fiában, unokáiban is, akik szintén tehetségesek voltak, és szintén buzgón fecsérelték a rájuk mért talentumot; akik éppúgy neurotikusok, világra haragvók, linkek, kellemetlenül súlyosak, önfejűek, csapodárok és italosok lettek, mint ő.
Még szerencse, hogy én a sorból kilógok. Én csak annyi rokonságot vélek fölfedezni köztünk, hogy a bort mindketten szódával szeretjük; Jedlik Ányos szikvizét már a múlt század fordulóján is itták a Monarchiában mindenütt.
