Miszerint mindig csak egy tétel lehet igaz, aki mást mond, ki van golyózva. Mondjuk: "a piac mindent megold, állam nem kell, megy az magától is..." Most, hogy nem megy magától, illetve csak a szakadékba, említek még egy párat ezek közül a dogmák közül: a vakság példáit. Ma már - mondom, a válság küszöbén - el lehet engedni néhány mérges gondolatot is.

Itt van mindjárt a kedvenc: "Mindent privatizálni kell, mert csak az a hatékony." Mára kiderült (kezd kiderülni), hogy nem így van: az angol vasút például ráfázott. Három felé bontották, privatizálták, hogy majd a befektető modernizál meg fejleszt. Nem ez történt. Első fordulóban tönkrementek a pályák, a jelzők - késések, kisiklások lettek, némi káosszal, visszaállamosították őket. Mert hogy nem így kell csinálni. (Ma filmet láthatsz erről - ha sietsz, mert csak két moziban megy...)

Nem arról van szó, hogy a privatizálás rossz, csak a differenciált szemléletmódról. Kezd kiderülni, hogy mi az, amit lehet/kell, és mi az, aminek magánosításából galiba lehet. Németországban például már azon vitatkoznak, hogy azokat a cégeket, melyek korábban is monopóliumot alkottak, nem kellett volna privatizálni. (Meg azokat, amelyek hálózattal rendelkeznek: villany, gáz, víz, vasút... - más és más módszer kellene mindegyikhez.) Mert a villanyosok azt ígérték, hogy verseny lesz meg olcsóbb energia. Egy állami monopólium helyett négy nagy cég keletkezett - de verseny nem lett, az áram meg drágult, a friss befektetések viszont elmaradtak. Kontroll se nagyon van. Állami tulajdonban - anno - nagyobb volt az ellenőrzés lehetősége. Nem egy utolsó szempont. Pár éve, ha valaki ilyet szólt, komcsi volt, nosztalgiázó őrült. Jobb esetben. Most beszédtéma. Persze nem nálunk.

Visszafelé szétszálazva a történetet, az is látszik, hogy az újkapitalizmusban mást jelent a privatizáció, mint ami a tankönyvekben áll: van, aki azért vásárol, hogy megszüntesse a konkurenciát. (Az Ansaldo megvette a Ganz Villamossági Műveket, aztán felszámolta és kivonult. Cukorgyárak: jó párat becsuktak. Majd mikor az etanoltermelés miatt - nem is olyan soká - drágul a cukor, jó lenne a kapacitás.) Emellett egy végképp tabunak tekintett probléma is felmerült: kérdés lett, hogy az ipar leépítése (dezindusztrializáció) megérte-e? Amerikában egyre csökken az ipari termelés - kiköltözik Keletre, mert nem rentábilis. Viszont a munkahelyek megszűnése ma már a középosztály pozícióit is rombolja. Populista formában e téma bekerült a választási kampányba: éljen a protekcionizmus. Ami persze nagy butaság, de jól hangzik. Viszont végre látható lett egy jelenség, amelyet a korábbi neolib elmélet eltakart: beszédtéma lett a globalizáció káros hatása magukban a centrumországokban.

Aztán. A mai válság végre kérdőjelet tett a legmodernebb pénzügyi eszközök mögé. (Mint például szaknyelven a derivatívok, structured finance, CDO-k, konstrukciók, melyek a mai válságot felvezető hitelpiac főszereplői voltak.) Hogy ezek áldásos működése igen csak kérdéses. Eddig itt a neolib dogma volt díszlet, s ez eltakarta a mögötte lévő veszélyeket. "A modern pénzügyi eszközök: likviditást teremtenek, segítik a befektetést, tehát fellendítik a gazdaságot" - mondta a dogma. Ma végre már látszik, hogy ezek nem kis hányada lufi, hoszszabb távon a gazdaságot roncsoló, életveszélyes konstrukció volt. Egy darabig működtek, kétségtelenül. Viszont bevetésük kockázatairól, pláne a veszélyeiről nem illett beszélni. Aki kritizálta ezeket az eszközöket - például követelte a Bázel I. és II. szabályainak következetes betartását, igényelte a nagyobb áttekinthetőséget (transzparenciát) -, az piacellenes (hülye) volt, netán ősmarxista vagy a XIX. században rekedt korlátolt nézelődő. Csak egy példát: a mai válság egyik kirobbantója, a megabankok egyike - amelyet a legnagyobb mértékben sújtott a rossz kölcsönök elvesztése (harminc- milliárd dollár veszteség) - a Financial Times szerint éveken át nem szerepeltette könyveiben a legkockázatosabb pénzügyi eszközökkel való manőverek tételeit. Hiányzott a transzparencia: a naiv befektető csak ritkán láthatta (de a profi is), mit csinálnak befektetéseivel. Nem láthatta, mire adja pénzét. Most láthatja... Vagyis e mostani válságban derült ki, hogy ezek a modern eszközök, meg a szabályozatlanság életveszélyes (is) lehet, ránk hozzák a válságot. Dogma dőlt itt is.

És hát a dolgok veleje. A globalizáció második felvonása. Első felvonás: a centrumországok megmondják, mit kell csinálni, ők keresik a legtöbbet, igaz, felhozzák a korábban nyomorgó távol-keleti országokat. (Tőkebevitel, know-how transzfer stb.) Igen ám, de e folyamat során megfordult a képlet, és megkezdődött a globalizáció második felvonása: Kína és India vette át a globalizáció dirigálását. Amerika adós ország lett, a vásárlás a kínai dollártartaléktól kezd függeni, az ipar oda költözik, röviden: ma már a "centrumperiféria" egykori egyenlete nem működik. Megfordul? Nem valószínű - csak átalakul, beláthatatlan következményekkel. De ezt már egyre többen látják, ha valahol, itt szakadt át a neolib dogmarendszer. Csak azt nem tudja senki, mit lehet tenni e távol-keleti partraszállás ellen.

Most viszont csak a hisztéria van a válság (recesszió, gazdaság lelassulása) körül. Médiabalhé (hype). Ami nem jó. De aminek nyomása talán átgondolásra késztet: jó-e ez az angolszász modell? A sokat szidott Európa miért tudja jobban venni az akadályokat? Meg egyáltalán: tényleg olyan frankó az a neolib gazdaságtan? Ez a dogmarendszer nem fog öszszeomlani. Csak a repedések fognak jobban látszani rajta. Különben meg csak laikusként háborgok - és reménykedem.