Például a napokban azt találtam mondani, hogy én szívesebben nézek filmet a közszolgálati csatornákon, mert ott nem szakítják félbe reklámok, mire kiváló televíziós barátom felvilágosított, hogy a legutóbbi kutatások szerint a nézők igénylik a reklámszünetet, mivel legfeljebb 30 percig tudnak valamire odafigyelni.

Ezután meg láttam a filmszemlén egy olyan filmet, ahol hosszú percekig állt egy helyben a kamera, és nem történt semmi. Végre - nagyon messze - talán ha 30 másodpercig történt valami, azután megint csak a nagy semmi..., majd ugyanez ismétlődött jó párszor... És a szemle közönsége áhítatosan figyelt.

Hát én csak bravózni tudok. Egyre tökéletesebb a kulturális szegregáció. Az egyik gettóba begyömöszölik azokat, akiket már annyira lehülyítettek, hogy legfeljebb egy félórányi történést bírnak elviselni, a másik gettóban pedig a kifinomult műélvezők átlagemberi fogyasztásra alkalmatlan termékekkel örömködnek.

De ha a különböző fórumokon a médiáról-televízióról beszélnek, akkor erről nem esik szó. Szinte mindig csak a pártok befolyásáról - leánykori nevén a tájékoztatásról - vitatkoznak. Semmi se fontos, csak a politika, na meg az, hogy minél kevesebb pénzbe kerüljön.

Pedig egy országban, ahol milliók csak a televízió által juthatnak színházhoz, mozihoz, irodalomhoz, zenéhez...

Ott törődni kéne azzal is, amit a nézők egyszerűen csak MŰSOR-nak neveznek.

Nincs nekem bajom azzal, hogy létezik a lábszagú "igénykielégítés", meg a másik szélen a lila avantgárd. Ezeknek is van helye a világban. És bevallom, időnként engem is szóval tartanak.

Engem az zavar, hogy kizárólag ezeket támogatják, és az fáj, hogy félre van lökve vagy teljesen hiányzik a műsorokból Móricz Zsigmond és Spiró, Kálmán Imre és Kodály, Fellini, Nikita Mihalkov, Szabó István... vagyis az a színvonalas kultúra, ami segít megismerni önmagunkat és a világot, és aminek van mondandója, de mégis tömegek számára emészthető, sőt Isten bocsá!, még örömet is tud okozni.

Na, erre mondják, hogy a nézettségi adatok, meg hogy a hirdetők, meg hogy a közönségnek nem ez kell...

De hát ha egy valóságshow-t vagy egy szappanoperát ötször annyian néznek, mint egy színházi közvetítést vagy egy művészfilmet - igazit, nem lilát -, attól nem kellene kétségbeesni.

Végül is az a "csekély" nézőszám négy-ötszázezer embert jelenthet! És az ezer színházi előadás közönsége! Vagy hatszáz koncerté a Zeneakadémián! És hol van a mozikban manapság ennyi néző?

És ha vannak milliók, akik az ömlesztett semmihez vannak szoktatva, akkor azoknak a százezreknek, akik úgy akarnak szórakozni, hogy közben tartalmat is szeretnének kapni - azoknak nem jár semmi, csupán a tájékoztatás?

És mi legyen azokkal, akik csakis a televízión keresztül juthatnak bármilyen kultúrához?

Na meg az az úgynevezett "Tájékoztatás". Én is nagyon fontosnak tartom, hogy tájékozódjak.

De az, hogy: "Megölte csecsemőjét, Agyonverte anyósát, Levágta a lábát", meg hogy: "Sorozatgyilkos garázdálkodik innen tízezer kilométerre" és "Leégett a világ másik végén"... hát ezekkel a tájékoztatásokkal én nem tudok mit kezdeni. És mivel ezek a hírek semmiben sem befolyásolják az életemet, én ezeket - vessenek meg érte - nagyon unom.

Mert az aktuális műsorok táján is csak a két véglet jut főidőhöz. Miközben a Plebszet tájékoztatás címén a rossz és rémhírek tömegével szórakoztatják, addig a belterjes világban arról szól a nóta, hogy kit váltottak le, kit és mivel vádolnak, kiről derült ki, hogy... és mi az, amit nem lehet bebizonyítani.

Az egyik közönségnek a vacsora mellé balesetek, gyilkosságok..., az értő érdeklődőknek pedig politikusok, sőt politológusok magyarázzák a magyarázhatatlant.

Ezzel szemben én nem bánnám, ha az emberek több tájékoztatást kapnának arról, hogy mit érdemes elolvasni abból a rengeteg könyvből és újságból, ami megjelenik. Hogy azt a kevés szabadidőt, ami megmarad, azt mire tudják fordítani, hogy milyen élelmiszerek egészségesek és melyek nem, hogy milyen betegségekre vannak új gyógymódok és gyógyszerek, hogy milyen pályaválasztási és pályamódosítási lehetőségek vannak, hogy aki teheti, annak mikor és hová érdemes utaznia, hogy hol és mikor szennyezett a levegő, és hol és mikor várható csőd a közlekedésben.

Persze hogy szó esik ezekről is a televíziókban. De csak mellékesen, nem fő műsoridőben, és ahogy a kultúra, úgy ez a fajta tájékoztatás is a perifériára szorul. Hic et Nunc... Itt és most...

Azért a helyzet korántsem reménytelen.

Mert voltam egy televíziós fesztiválon, és láthattam, hogy Hoc et Nunc - Ott és most - azaz a világ más tájain nagyon sok kitűnő műsort készítenek a televíziók, melyek a művészi-tartalmi igényesség mellett sikeresek is, és széles közönséget tudnak megszólítani.

Sok kitűnő tévéfilmet-játékot láttam. Sok nagyszerű színészi alakítást. Látványos és érdekes, mindig világos, érthető rendezéseket. De két extrém példát is említek a rendhagyó műsorok közül.

A német közszolgálati tévé lebilincselő egyórás filmet készített az argentin tangó feltámadásáról, a lengyelek pedig egy kortárs operát mutattak be - élvezhető zenével! - a világtörténelem nagy forradalmairól - nagyon látványosan, óriási apparátussal, rengeteg pénzből. Hát ez nálunk elképzelhetetlen.

Itt jegyzem meg, hogy a Magyar Televízió Európa egyik legalulfinanszírozottabb televíziója. Nemcsak a nagy nyugati állami csatornák, de a csehek, a lengyelek is sokkal több pénzből készíthetnek műsort. Ehhez képest nálunk elképesztő rémhírek és vérvádak keringenek a televízió állami támogatásáról. Ezt a helyzetet az Opera kapcsán jól ismerem.

De az angolok és a svédek is remek filmekkel szerepeltek.

Apropos, svédek! A svéd televíziónak külön vetítéssorozatot szentelt a fesztivál. Nyolc jobbnál jobb filmet mutattak be. Az egyik fődijat is ők nyerték. És amikor a díjat átvette, büszkén mondta a műsorigazgató, hogy az ő televíziójuk hirdetések nélkül is megél. Svédországban egyébként 200 euró az éves előfizetési díj, és ezt a lakosság vállalja. Úgy gondolják, hogy megéri, mert egészen mást kapnak, mint a kereskedelmi csatornáktól, amelyek ugyebár a hirdetésből élnek.

De hát a francia állami csatorna, az Antenne 2 is ad magára. Amikor kint voltam, harmadszor ismételtek egy színházi közvetítést - egy Feydeau-darabot - a hatalmas sikerre való tekintettel.

Nagyszerű színészek, sok-sok röhögtető játék, és kemény, ironikus mondandó a polgári képmutatásról, az emberi kapcsolatok hazugságairól, az úrhatnámságról és a szexuális kiszolgáltatottságról.

De csak ennyi. Mert a díszlet nem lekoszlott jelzés, a helyszín nincs áthelyezve egy ringlispílre vagy egy búvárhajóra, ehelyett, ha úgy tetszik, konzervatív, de mindenképpen látványos, és a ruhák is jellemzőek és gusztusosak.

Szóval semmi színházi paradigmaváltás, csak egy tartalmas és nagyon sikeres előadás.

Az ilyenről írják nálunk az öreg és örök trendi megszállottak, hogy "Avítt közönségnek - avítt színház".

Persze a másik oldalról is fikáznák ezt nálunk. A tévé-yuppie-k is csóválnák a zselézett fejüket, mert ugyebár a színházi közvetítés nem vonzza a hirdetőket... De hát ezek a fránya franciák ezt nem így látják.

P. S. Egykor a Magyar Televízió tanácstermében három vitrin roskadozott a nemzetközi fesztiválokon nyert díjaktól.