Ha az egyetemi órámon olyan témát érintünk, bármilyen távolról is, amelynek köze lehet a jelenlegi politikai elithez (mondjuk a közszolgálatiság fogalmát), megfagy a levegő, és látom, hogy a hallgatóság, legalábbis mentálisan, katapultálni készül. Ha igyekszem felszabadítani a fiatalokat a magukra erőltetett néma fegyelem alól, a tagolatlan kétségbeesés áradata önti el a termet: "a mocsok, a gyűlölet, a hazugságok, a korrupció, reménytelen, reménytelen az egész".

A kapitalizmusból már tíz évvel ezelőtt kiábrándultunk - nemrégiben nézegettem át a World Values Survey magyar eredményeit: a rendszerváltáshoz legközelebb eső évben, 1991-ben, az emberek többsége még többre értékelte a szabadságot, mint az egyenlőséget, de 1998-ra ez megfordult. Ma már nemcsak a kapitalizmus, hanem a demokrácia is gyanús: egyre több emberrel találkozom, akik szerint 1. vissza kell állítani az iskolázottsági cenzust, mert minek szavazzon a Győzikén csámcsogó sok hülye; 2. vissza kell állítani a vagyoni cenzust, mert aki nem fizet adót, az ne szavazzon; 3. az egész demokráciát ki kéne dobni, hívjuk vissza a Habsburgokat - kár, hogy Kádár meghalt -, vagy csináljunk egy jó kis arisztokráciát.

Míg a társadalmi elit tagjai ezen filozofálnak (vagy azon, mikor, hogyan és hová emigráljanak), a késelő fiú esete rávilágít, hogy Magyarországon is úgy nő fel mintegy 20 százaléknyi gyerek, hogy a bűnözés, a segélyek és a koldulás közül választhat magának életpályát. Amíg meg nem jelentek egy forgalmasabb közlekedési csomópontban, a mi területünkön, addig nem volt okunk tudomást venni róla, hogy él köztünk több százezer ember, akik soha nem dolgoztak, és soha nem is fognak dolgozni, ha a dolgok a megszokott mederben futnak tovább. Hogy milliónyian vannak azok, akik dolgoznak ugyan, de feketén; akik soha nem fizettek adót, nem is akarnak adót fizetni, és nem gondolnak arra, mi lesz velük huszonöt év múlva, azt még mindig nem fogjuk fel: majd amikor a nyugdíjrendszer beomlik a súlyuk alatt...

Ha az ember ennyire elbizonytalanodik, menekülni kezd, a magánéletébe, a kis közösségeibe kapaszkodik. Elhúzódna a közéleti vitáktól: legalább arra jó a kapitalizmus, hogy az állam nem mászik bele mindenbe; akinek van vevőköre, minek foglalkozzon a pártok veszekedésével. Csakhogy a globális recesszióval járó félelem és az egészségügyi reform belép a mindennapjainkba, a privátszférába sem menekülhetünk. Az orvos megjegyzést tesz az új szabályokra, vagy csak némán, mogorva arccal aláíratja a megfelelő papírt, amely szerint ellátásunk ennyibe és ennyibe került, és igen, a drágább gyógyszert választjuk, pedig volna olcsóbb is. A gyerek tanárai szintén rosszkedvűek; nő az óraszámuk, de a fizetésük nem nő vele, és ki tudja, milyen reform jön még. A boltos bosszankodik, hogy csökken a forgalom, a metrón üveges tekintetű emberek bámulják a Blikk főcímét tíz percen keresztül; már nem is telefonálnak. Ha egy kis békességet szeretnénk otthon, egy kis Mozartot, egy kis derűt, belecsönget a békés szombat délutánunkba egy automata call center a népszavazási kérdésekkel. Lemondjuk a vezetékes telefont, de a tévét sem lehet bekapcsolni anélkül, hogy valahol valaki meg ne jelennék meg árpádsávval, bakancsban, és hetente legalább egy Molotov-koktél biztosan előkerül. A politikai elit tagjai a gyűlölettől merev arccal nyilatkoznak egymásról; ez az egyetlen következetes üzenetük, mert egyébként össze-vissza beszélnek. Világos üzenetek hiányában úgy érezzük, minden állandóan inog, nincs egy biztos pont - az a legjobb, ha az ember nem is próbálja elképzelni, hogy két év múlva mivel fog foglalkozni, hol, és milyen jogviszonyban. Tervezni lehetetlen; ekkora káosz még sosem volt.

Röviden: apokalipszis. Ha a kedves olvasó nem ismer magára vagy a világára a fenti leírásban, megkövetem és biztosítom róla, hogy sokan magukra ismernek - többen, mint gondolná. Ezek után cinizmusnak, vagy a sötét erők idétlen mentegetésének tűnhet, ha azt mondom, ez a káosz el kellett hogy jöjjön, nem dughatjuk a homokba a fejünket, és hosszú távon mindannyiunknak jobb, ha megéljük és megoldjuk. Eltelt tizenkilenc év a rendszerváltás óta, egyszer szembe kell néznünk önmagunkkal és azzal, mit tudtunk kihozni az országból ennyi idő alatt. A mérleg nem lesz annyira negatív, mint ezt a pillanatnyi közhangulat sugallja; Magyarország nem sokkal rosszabb demokrácia, mint más demokráciák, csak éppen ez a miénk; nekünk ez fáj.

Ha követi valaki az amerikai elnökválasztás vitáit, arra a meglepő következtetésre juthat, hogy a amerikaiak hangulata nem is különbözik annyira a magyarok hangulatától. Mit tud Barack Obama? - kérdezi magától a liberális értelmiség, és mindjárt választ is ad rá: inspirálni. És mit tud Hillary? - kormányozni. Az egyik a másik nélkül nem ér semmit; az amerikaiak egy része tehát nagyon meg lenne elégedve, ha az egyik demokrata a másik demokrata alelnökeként futna. Milyen kár, hogy halálos sértéseket vágtak egymás fejéhez. Mi több, Obama, Clinton és McCain, mindenki tehát, aki lábon maradt az elmúlt borzalmas hónapok után, centrista: pártok feletti együttműködést, nemzeti konszenzust ígér a legfontosabb kérdésekben. Elegetek van belőlünk? Jó, akkor máshogy fogunk viselkedni. Tudomásul vesszük, és megígérjük, csak higygyétek el, hogy be is tudjuk tartani.

Magyarországon a politikai elit mindeddig képtelen volt erre a fordulatra: nem tudnak kormányozni és nem tudnak inspirálni, és nem tudják, vagy nem tudják eléggé, hogy éppen ez a két dolog hiányzik ahhoz, hogy békét kössünk velük. A Fidesz sokáig jelentős előnyben volt az inspirálási versenyben, jelenleg azonban a felszínen hadakoznak, nagyon rövid távú politikai célokért, miközben a szakpolitika és az inspiráció közti szakadék egyre mélyül; egyre nehezebb összeegyeztetni a hívő kemény mag ideológiai igényeit egy olyan centrista pártprogrammal, mint az Erős Magyarország címet viselő brosúra. A baloldalnak eddig sem volt erőssége az inspirálás, az SZDSZ elveszítette eredeti szabadságpárti jellegét, a Gyurcsány-kormány pedig éppen most bizonytalanodik el szilárd, bár a választók többségének szemében nem túl inspiráló technokrata szemléletében is. Ami a kormányzóképességet illeti, a kormány nem áll jól: az ellenzék kiválóan aknázza ki az ősbűnt, a választási kampányban elhangzott hazugságot, és lehetetlenné teszi, hogy a közpolitikai kérdésekről józan vita kezdődjék, ennek hiányában viszont mindenki - az államigazgatás és a reformok által érintett területek közalkalmazottai egyaránt - a passzív rezisztenciát választja, és kormányozhatatlanná teszi az országot.

Ezt a szellemi vákuumot jelenleg zsigeri szinten rögzült gyűlölettel és reflexszerű igazodással töltjük ki. Például olyan értelmiségiek is aláírják az egészségügyi reformot támogató nyilatkozatot, akik nem is értettek egyet a törvénytervezettel - aláírják, különben a populista ellenfél kap egy pontot; míg a jobboldalon köröztetett, tiltakozásra hívó elektronikus levél nem elégszik meg azzal, hogy kifejezze elégedetlenségét a törvénytervezet tartalmával kapcsolatban: odaírják, különben nem volna igazán ütős a kritika, hogy ezt a törvénytervezetet az idegenszívűek alkották, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy kiirtsák nemzetünket. Ebben a végtelenül leegyszerűsített, a gonosz és a jó küzdelmévé transzformált világnézetben, amelyet az Orbán-fóbia és a Gyurcsány-fóbia egyaránt meglovagol, a reménynek, a konszenzuskeresésnek és az együttműködési készségnek nincs helye. Nincs helye annak sem, hogy arról gondolkozzunk, milyen országban szeretnénk élni. Nem tudunk célokat kitűzni és nem tudunk következetes terveket alkotni a célokhoz vezető útról - pedig egy posztszocialista ország átalakítása kellemes, szociális piacgazdasággá még nagyon kedvező gazdasági környezetben sem vezényelhető le egy vagy akár két kormányzati ciklus alatt. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy bármilyen kétségbeesetten próbálják is megkülönböztetni magukat egymástól a pártok, mindkét nagy politikai erő megtartaná a jóléti államot, legalábbis annyit, amennyi megtartható belőle a jelen gazdasági és demográfiai helyzetben. A Gyurcsány-kormány retorikája a jóléti állam korlátaira és az egyén felelősségére helyezi a hangsúlyt (sokszor a politikai öngyilkossággal határos módon), míg a Fidesz (lényegesen inspirálóbb módon) a pozitívumokat, az ígéretet hangsúlyozza, de ha megnézzük az állításokat, a két nagy politikai erő célkitűzése - áramvonalasított, olcsóbb, hatékonyabb szolgáltatások, az adóbázis növelése, az állam méretének jelentős csökkentése nélkül -, nem tér el egymástól. Az is nyilvánvaló, hogy ez a célkitűzés találkozik a magyarok többségének vágyaival. És az is nyilvánvaló, hogy azt az egy kérdést, hogy hogyan hozzunk létre egy működő jóléti államot, egyelőre senki nem válaszolta meg. Az ugyanis vicc, ha a jelenlegi, se nem jóléti, se nem működő államot tekintjük ideálisnak - ezt senki nem gondolja komolyan, népszavazás ide vagy oda.

Most már csak azt kéne kitalálni, hogyan jutunk el a célig. Miből áldoznánk fel egy darabkát, hogy a jóléti állam biztonságát fenntarthassuk? Hajlandóak vagyunk-e adót fizetni, áfás számlát kérni, bejelenteni minden munkavállalónkat? Milyen mértékű adó- és tb-terhelést tudunk elviselni, és mit várhatunk ezért joggal cserébe? Mi elengedhetetlen tartozéka annak a jóléti államnak, amelyet elképzelünk magunknak, és mi az, amiről lemondunk, ha le kell róla mondanunk? Hogyan, hány lépésben juthatunk el az országos szintű és a legtöbb esetben kényszerű adócsalástól, csúszópénz-csúsztatástól a normakövetésig és a tisztességes versenyig?

Ha a magyar társadalom anómiás, kiábrándult a demokráciából, és nem tud helyette sem jobbat - kivéve az utcán masírozók egy részét, akiknek persze lennének ötletei -, az elsősorban a politikai elitünk éretlenségének következménye, és a közbeszédet irányító média kudarca. Ezekre a fenti, alapvető kérdésekre kellene választ adniuk, és éppen ezekre nem adnak választ. A politikai elit és a média felelőssége azonban nem ment fel senkit, mert minden egyes embernek át kell gondolnia, mit kér az államtól és polgártársaitól, és mit ad cserébe - miben áll a mi közösségünk, mivel tartozunk egymásnak, és hogyan rójuk le tartozásainkat. Egy politikai eszme erre a kérdésre ad választ; az eszme hiánya vezet ahhoz, hogy a társadalom anómiás tüneteket mutat.

Emile Durkheim, aki az anómia fogalmát bevezette a társadalomtudományba, a tizenkilencedik század késő liberalizmusának kudarcát diagnosztizálta így: azt az állapotot, amikor az ember nem tudja, mit akarhat, mit kérhet, mit remélhet, mit követelhet jogosan - amikor nincsenek elfogadott szabályok. Működő demokráciában és a kapitalizmusban a szabályok egy része állandóan pusztul, változik, és ezzel a természetes anómiával együtt kell élnünk. De nem kell együtt élnünk azzal az eszmétlenséggel, az eszme helyébe tülekedő gyűlölettel és a kiábrándultsággal, amely egyetlen főszabályt ír elő: a bizalmatlanságot mindenki iránt.

A századfordulóra kibomlott kapitalizmusban munkaadó és munkavállaló, vagy két hasonló területen mozgó üzleti versenytárs között nem léteztek világos szabályok. Durkheim, akinek világnézete leginkább konzervatív liberalizmusként írható le, a korporatizmusban látta a megoldást, amely egyébként nem tért el jelentősen a szociáldemokrácia szorgalmazta megoldásoktól. Érdekképviseletek, tárgyalások, közösen elfogadott szabályok, és a szabályok megbecsülése: ez volt az egyik megoldás. A másik megoldást a világháború és a diktatúra kínálta - az akkori politikai elit pedig rohant a háborúba, inkább, mintsem hogy belássák a liberalizmus kiüresedését. A történet folytatását ismerjük valamennyien.