– Adódik a kérdés: mi lehet ennek az elképesztő népszerűségnek a titka? Hasonlítsuk össze Verdivel – javasolja Majoros István, akit a színházban tanár úrnak hív mindenki. – Minden Verdi-operában egy tucat sláger van. És mi a helyzet Puccini operáiban? A Toscában például három slágert találunk, felvonásonként egyet: Cavaradossi áriáját, Tosca imáját és a Levéláriát. Ilyen szempontból a Pillangókisasszony sem kényeztet el bennünket. A legalaposabb operai szakkönyvek is csak néhányat említenek (Cso-cso-szan és Pinkerton nagyáriája, Cseresznyevirág-kettős, Zümmögő kórus). S mégsem unjuk magunkat a Puccini-operákat hallgatva-nézve. Ennek titka a jó értelemben vett hatásvadászatban rejlik, a színpad és a zene egymást segítő-erősítő dramaturgiájában. Talán úgy lehetne megfogalmazni ennek a lényegét, hogy Puccini Verdinél modernebb ­színházi felfogást képvisel: a történetet nagyobb, felvonásnyi egységekre nyújtja el, és a cselekmény „szövi” a zenét. Nem a zárt áriákban mondják el a történetet, hanem a sztori fokozatosan „íródik” a zenei elemekből, amelyek aztán áriákká állnak össze a lélektanilag – és a hatás szempontjából – döntő pontokon. Persze a melódiagazdagság is jellemzője Puccini zenéjének, a dallamok juttatják el a hallgatót a szívszorító, felemelő érzelmi csúcspontokig.

– Az opera számomra elsősorban zene – fogalmaz a tanár úr. – Ezzel egyenrangú a drámai megjelenítés. A harmadik tényező pedig a látvány. Az első kettő nélkül a látvány csak mutatvány. Rendkívül divatos manapság az a fajta „értelmezés”, amely során egy művet nem a szerzői szándéknak megfelelően ott és akkor és úgy játszanak, ahogy az meg van írva. Én ettől a divattól idegenkedem. Puccini szándékait követjük, aki saját korába helyezte az opera cselekményét, amelynek 1904-ben volt premierje. A librettón is ez áll: játszódik a 20. század elején, Nagaszaki környékén. De Isten őrizzen meg bennünket bármilyen politikai hátsó gondolattól, amely Nagasakiról vagy az amerikai-japán kapcsolatról eszünkbe juthat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne volna világos: Puccini a kiszolgáltatott és a megalázott ember, Cso-cso-szan pártján áll.

– A történet szerint a jóvágású amerikai tiszt, Pinkerton „feleségül” veszi a kis gésát – vázolja az alapszituációt Majoros István. – Hiába figyelmezteti honfitársát Sharpless konzul, aki ismeri a helyi viszonyokat is, hogy a nő a házasságot komolyan veszi. Ami a távoli országból jött Pinkerton számára egzotikus kaland, az Cso-cso-szan számára maga az élet; a házasság köteléke szent, az ígéret halálig köti, hűsége rendíthetetlen, még a vallását is megtagadja, keresztény hitre tér. A nő élete csupa reménykedés, hogy a tiszt visszatér, és elviszi őt és közös gyermeküket – akiről Pinkertonnak nincs tudomása – abba a másik, szebb világba. Be kell vallanom, hogy amióta elmélyülten foglalkozom az operával, látnom kell, hogy Pinkertont hiba volna – szándékosan fogalmazok erősen – szemétnek ábrázolni. Igazi boldogságnak éli meg azt a meghitt órát, amit Cso-cso-szannal tölt; de nem gondolja komolyan azt a mondatot, amit búcsúzóul mond a lánynak, hogy tudniillik a fecskékkel – vagyis hamar – visszatér. Amikor szerelmet vall, igazat mond. Csak a következményekre nem gondol. Könnyelmű fickó. Saját pillanatnyi boldogsága fontos neki, a másik életével mit sem törődik. Amikor rádöbben arra, hogy mit tett, már késő…

– 2002-ben a Tosca rendezése kapcsán azt írtam, hogy a három szereplő: Tosca, Scarpia, Cavaradossi egy fejjel kimagaslanak a többiek közül. A Pillangókisasszonyban egyetlen mindenki fölé magasodó személyiség van: a lélek óriása, a kis japán nő, Cso-cso-szan. Puccini szerelmes volt belé. Mi is mindannyian őt szeretjük.

Giacomo Puccini Pillangókisasszony című operájának bemutató előadását február 15-én este 7 órakor tartja a Miskolci Nemzeti Színház a zeneszerző születésének 150. évfordulója alkalmából. A világ egyik legtöbbet játszott zeneszerzőjének művében a címszerepet Herczenik Anna és Létay Kiss Gabriella énekli.

www.mnsz.eu