Volt is, igen, aki komolyan vette a felhívást, a papírboltos például Shreknek öltözött, T., a tanítónő lány Zorrónak; de a hat vagy hét fiatalember, aki fölállt a muzsikusok elé egy sorba, nem úgy tűnt, mintha ennek engedelmeskedve öltött volna feketét. S bár roppant teátrális volt, ahogyan vigyázzállásba merevedve, jobb karjukat negyvenöt fokos szögben előrelendítve rázendítettek a hírhedt katonanótára, sem a muzsikusokban, sem a bálozókban nem merült föl, hogy holmi tréfa áldozatai lennének.

K. az iskola alkalmi bálteremnek berendezett aulájában, a falnak háttal kapott helyet családtagjai, barátai társaságában, körülbelül úgy középtájon, nem túl közel a zenekarhoz, hogy asztaltársaságával értsék is egymás szavát, ha épp megpihennek két tánc között, de eléggé elöl ahhoz, hogy a műsort is élvezhesse. Innen ugyanolyan jól rálátott az egész teremre, a táncolókra, az asztaltársaságokra; csupa ismerős, a melegtől, a mozgástól, a szesztől kipirult arc. Hiába, kisváros ez itt, a domboldalban és a híres romok tövében - mindenki mindenkit ismer, ha nem név szerint, arcról legalábbis.

A műsor véget ért, tizenegy felé járhatott az idő, talán el is múlt valamennyivel, az óvatos duhajok már éppen cihelődtek, amikor az ominózus jelenet lejátszódott. K., akárcsak mások, korábban már észlelte a fiatal férfiakból álló társaság feltűnő, kirívó, már-már irritáló, provokatív viselkedését, pedig nem is itt, a nagyteremben, hanem a másikban volt a kijelölt helyük. Amikor pedig a fúvósok előtt felsorakoztak, s K. egyáltalán fölfogta, mi is történik valójában, hirtelen igen kellemetlenül érezte magát. Ösztönösen a nyakkendőjéhez nyúlt, hogy meglazítsa, de mivel megtette azt már korábban, gesztusa inkább arra volt jó, hogy zavarát leplezze, s ne kelljen a társaság többi tagjának arcába nézni. Hirtelen aztán úgy tett, mintha valami roppant figyelemreméltó, másik esemény is történnék az aula egy, a zenekartól távoli pontján, és az asztaltársaság fölött azt kezdte el fürkészni. Valójában a tömeget nézte, a távolabbi embereket, akiknek így megfigyelhette a reakcióját anélkül, hogy közben föl kellene vennie velük a szemkontaktust.

A városi notabilitásoknak külön asztaluk volt, központi helyen. K., hogy valami támpontot keressen a hirtelen rátört elbizonytalanodásában, szinte várakozva tekintett asztaluk felé, hátha megtudja, mi is a teendő ilyenkor, de nem lett okosabb. A fejesek úgy viselkedtek, mintha észre sem vennék, mi történik tőlük alig néhány méternyire, egyiküknek valami roppant fontos közlendője akadt éppen, mert minden szem az asztal körül rászegeződött. A tömegből mások - K.-hoz hasonlóan - láthatóan zavarban voltak, ők sem tudták, ilyenkor mit kíván az illem. Ha lett volna valaki a közelükben, aki haptákba vágja magát, minden bizonnyal követik, nem feltétlenül meggyőződésből, hanem elsősorban azért, hogy legalább a helyzet kétértelműsége oldódjék. Voltak többen, akik kifejezetten fesztelennek látszottak, látható rokonszenvvel nézegették az éneklő alakulatot, aminek, a zenével szinkronban, fejük ritmikus ingatásával adtak nyomatékot. Közülük néhányan együtt énekelték az ismert dallamot, volt, aki kívülről fújta, más egy-egy sornál, amit nem tudott, tátogott vagy a többi éneklő szájáról próbálta leolvasni a szöveget.

Amikor a nóta végén a "Heil, Hitler!" fölhangzott, beállt a csönd, amiben csak a fiatalok lépteinek a terem falairól visszaverődő dobogása hallatszott. Katonásan, hibátlan alakisággal, egyszerre fordultak balra, s egysoros menetoszlopban lépdeltek el a bálozók előtt. Most jutott csak el K. tudatáig, hogy köztük menetel R., az önkormányzat egyik tagja, meg B., a város korábbi first ladyjének a rokona, de a többi is ismert, jó családból származó fiú. A csend, amilyen hirtelen támadt, oly gyorsan elmúlt. Amikor a menetelés zaja elült, a zenekar, a helyzethez illő gyorsasággal rázendített valami vérpezsdítő, ellenállhatatlan polkára, s a megkönynyebbült sokaságból szinte mindenki táncra perdült, még az is, aki utált ugrabugrálni. Mindegy, csak ne kelljen szólni a másikhoz. Legtöbbjük úgy érezte, jobb lenne ezt az egészet gyorsan elfelejteni.

Így is lett.

Nem is beszélt róla senki. Még otthon, egymás közt a házaspárok, a családtagok se hozták szóba az esetet, amikor hajnaltájt hazaértek. Se másnap, se harmadnap. Amikor valahogy mégiscsak híre ment a kisvárosban, hogy mi történt a bálon, s kérdezgették az emberek az ABC-nél, a piactéren egymástól, hallotta-e szomszéd, mi történt, nem akadt senki a résztvevők közül, aki bármire is emlékezett volna. A településen aztán ellenpletyka kapott lábra, az, hogy valakik, nyilvánvalóan rosszindulatúan, alighanem azért, mert a jelenlegi vezetést akarják lejáratni, azt terjesztik, hogy a sváb bálon náci indulót énekeltek, de ebből egy szó sem igaz. Érdekes módon a pletykát cáfoló pletyka intenzívebben terjedt, mint az eredeti. De egy idő után ez is elült. A szóbeszéd hatására lassan az ügy tanúi már abban is kételkedni kezdtek, valóban jól látták, hallották-e, ami történt, tényleg az X. gyerek volt-e az, vagy csak hasonlított rá. Végül is mulatság volt, sok-sok ember, lárma, és az ital is fogyott rendesen, biztosan valamit félreértettünk. Talán nem is igaz az egész.

Amikor fölhívta egy újságíró azzal, hogy hallotta, mi történt farsangkor, s egy közös ismerősük említette, hogy ő is ott volt, K. csak annyit válaszolt, az idejét sem tudja, mikor volt bármilyen táncmulatságban, és ez az elkövetkező tíz évben sem fog változni, majd letette kagylót.

P. S. Ez az írásom a fantázia szüleménye. Minden hasonlóság konkrét helyszínekkel, eseményekkel, személyekkel a véletlen műve csupán. (B. Á.)