Kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi, csak a teljesen ütődött reklámszövegírók és Draskovics, a mi Drazsénk, a bármilyen poszton bevethető örökös miniszter. Már most figyelmeztetek mindenkit, hogy ha mégis bezárják a Kultiplexet, akkor én fehér port küldök Molotovnak és Bakács Tibor Settenkedővel verem szét az utolsó épen maradt piszoárt a Kinizsi utcában, mert amikor én utoljára európai metálosnak éreztem magam, az akkor volt, amikor egy langyos nyári estén átsétáltam a Bakáts téri templom előtti térről, egy opera-előadásról Meshuggah-koncertre a Kultiba, mert a Meshuggah csak úgy megállt berúgni és játszani egy este, a svéd progresszív death metál géniusza, úgy tessék elképzelni, és évente a két Wall of Sleep-koncertem is itt volt, vagy a GWAR, amin húszan voltunk, és nem tudtunk elbújni a fröcskölő művér elől, bokáig ért a pirosított víz, folyt ki az utcára, de itt lopták el életem első igazi bőrdzsekijét is, valamikor a kilencvenes évek elején, amikor még Blue Box néven működött itt valami zenés-táncos, aztán itt dolgozik ma is Magyarország legkeményebb pultosa, mindig hátrazselézett, szépen fésült fekete haj, kis operettbajusz, határozott és gyors mozdulatok, rövid, hangos mondatok, szigorú magázódás, és persze rábeszél a kisszilvára, amikor már nem kéne, mindegy, neki minimum szobrot kéne állítani itt, szakértelem, elhivatottság és protestáns work ethic, itt, a Kultiban tombolt az avantgárd értelmiségi kultúra, Gesellschaft és Gemeinschaft ölelkezett össze, sőt smárolt, sőt kúrt a maró cigarettafüstben, már akkor, amikor még a Matávnak sem futotta háziesztétára, mediális reprezentációra, és magyartalan kacifántoktól súlyos, értelmetlen mondatokra, most meg tessék, mi van?, mindenki hülyébb minden korábban elképzelhetőnél, a régi jó dolgokból nem maradt semmi, csak a kurva Chio Chips, de az meg szar, a trágár szavak mögé rejtett lelkesültség, azon kívül se kockázatközösség, se szárnyvonal, se művház. Nem lennék a saját helyemben most. Csak populizmus ne legyen meg jégeső!