Egymás utáni két napon két zenekari koncert, két olyan zenész vezényletével, aki nem karmesterségéről híres. Nagy szerencse, hogy véletlenül sem hasonlított a két este, mert kétszer olyat végighallgatni, amilyet José Cura produkált, csak vasakarattal lehetett volna.

Sokáig próbáltam nem a vendéget okolni. Furcsa, hogy köszön a pulpitusról, mint valami szórakoztató est házigazdája, de miért ne tehetné, furcsa, hogy a Te decettől úgy rágyújt a kórus, mint valami beborozott dalárda, de éljen az eredetiség. Cura tempói néha különösek, a zene meglehetősen szögletesen hangzik, ám egy ideig azt hiszem, kényszerből történik így. Gyenguska az énekkar és a Danubia Zenekar, amely néha egészen ijesztő vonósfutamokat tud csak produkálni, ha a karmester ezzel a nyersanyaggal próbál meg árnyalatokat kikeverni, akkor csak fejre áll, csak a feltűnő silányság és a csöndes kaffard vár ránk. Cura tehát csak a menthetőt menti, lendülettel próbál végigrohanni a művön, ne csiszolgassunk, keressük meg a lényeget, és azt mutassuk föl.

A lényeg azonban így nem található, másfél órán keresztül az énekesek torkuk szakadtából kiabálnak, a zenekar és az énekkar egymást próbálja meg túlharsogni, egysíkúvá válik a darab, és az egy sík igazán lapos is. A lényeg helyett José Cura a taps alatt a partitúrát mutatja föl, áll drámai pózban, és az ember szeretné jól tarkón csapni, túl nagy mű ez ahhoz, hogy majomparádévá változzék.

Schiff András természetesen egészen más eset. Nagyon jó társaság, az Európai Kamarazenekar elé áll oda, annyira tisztán, finoman és árnyaltan játszik a társaság, élettel és derűvel, hogy legfeljebb az lehet kérdés, vajon tényleg szükségük van-e karmesterre. De az is egyértelmű, hogy a nevükben lévő kamarazenekar szót nem kell nagyon komolyan venni, három nagybőgő, öt gordonka, hat brácsa jelenti a mélyvonósokat, körülbelül kétszer annyian vannak, mint, mondjuk a Liszt Ferenc Kamarazenekarban.

Schiff András mindent kotta nélkül vezényelt, és persze nagy biztonsággal, tökéletesen tudva az anyagot, kicsit talán a tempó volt lassú, a Hebridák-nyitány alatt, azért ült le az előadás, vagy ez volt a szándék, nem a drámai erejét keresni a műnek, és nem is a hangulatait, színeit hangsúlyozni, hanem az absztrakt, zenei, formai oldalát. A Hebridák-nyitány tökéletes erre a célra is, nagy romantika és hibátlan szerkezet, bár a közönség számára az a teljesebb élmény, ha egyszerre éli át a drámát és a formát. Így is sokkal kevésbé volt unalmas, mint az ezt követő kétzongorás darab, Schumann Bevezetés és allegro appasionato című műve, és Mendelssohn d-moll zongoraversenye.

Nem is az unalom a baj, hanem ahogy nem érti az ember, mi miért történik. A zongorát befordították a zenekar felé, hogy lehessen vezényelni a hangszer mellől, levették a fedelét, de a hang ettől elkeveredik a földszinten ülők számára. A zongoraszólam belekeveredik a zenekar fölötti légtérbe, és csak azt látni, hogy borzalmasan nehéz feladatot hajt végre Schiff András, mert eleve két pergős szólamot kell eljátszania, de ő még ezt tetézi azzal, hogy zongorázás közben gyorsan rámutat a kürtösre, vagy abban a néhány másodpercben, amikor pihenhetne, fölpattan, és vezényel. Persze az értelme az lenne az egésznek, hogy egységnek, egynek halljuk a darabokat, ami egyébként a Schumann-műnél indokoltnak is tűnik, de inkább csak a teljesítményt érzékeli az ember, és nem érti, miért pont ezek a választott művek.

A második részben mindez nem gond. Schumann 2. szimfóniája a program, a zenekar játszik, Schiff vezényel, a mű megszólal, az egésznek van valami hihetetlenül derűs levegője, nem a klasszikus karmester és zenekar felállást látjuk, amelyben az egyik dirigál, a másik engedelmeskedik, hanem kamarazene, mosolyok, egymásra nézések, közös játék. A végén, két ráadás után a zenekarban az egy pultnál ülők átölelik egymást, úgy köszönik meg a másiknak az élményt. Nekünk a taps marad.

José Cura