Közben pedig nem igazán törődünk a sokkal elterjedtebb, nehezen befolyásolható - falánksággal. Pedig igazi népbetegség: a statisztikák 1-4 százalék között adják meg a gyakoriságát.

Arról, hogy a túlzott ehetnék valóban betegség-e, a szakértők is vitatkoznak. Van, aki bagatellizálja, főleg unaloműző pótcselekvésnek gondolja, de a pszichológusok annak tartják, hiszen az elváltozás jellemző tünetekkel jár. Közülük a legfontosabb a legalább hat hónapig tartó és legalább heti kétszeri, gyors, kontrollálatlan evés, melyet aztán egyáltalán nem kellemes teltségérzés követ. A falási rohamok ún. disszociatív megélése is fontos jel. Ez azt jelenti, hogy a tudat mintegy kettéhasad, és az egyik kívülről figyeli a magából kivetkőzött, falánk másik ént... A szindróma velejárója még a "bűn" után jelentkező bűntudat is, súlyosabb esetben depresszió és magány érzése. Viszont sosem kíséri önhánytatás és bélmozgást serkentő szerek szedése.

A nagyobb baj persze a testi következmény. Az előbb-utóbb súlyos fokú elhízás, annak minden szövődményével. Ez az említett pszichés tüneteket is súlyosbítja.

A legnagyobb baj meg az, hogy nehéz ebből az ördögi körből kikerülni. A szakemberek hosszas pszichoterápiát ajánlanak, és idegrendszerre ható gyógyszerekkel próbálkoznak, nem nagy sikerrel. A külső, családi támogatás és a hatalmas önfegyelem az utolsó mentsvár. Lehet, hogy azért hallgatunk róla, mert nehéz befolyásolni?