Aki a testről ír, a lélekről is ír, persze. A lélek képes a nagyfokú önállósulásra, elrugaszkodik a valóságtól, Flaubert Bovarynévé válik, tündérek és istenek születnek... A test azonban kötött – nem csak az izmok, inak, húsok, erek és idegek, hanem a lélek anyagtalan kötőanyagával is. Ezért ez az antológia, természetesen, a női lélekről is szól egyúttal, de úgy, ahogy azt a test megköti: nem engedi, marasztalja, vagy szárnyalásra ösztökéli, megcsavarja, mérgezi, útját állja, el- és visszahajlítja. A viszony csak ritkán harmonikus: a szerelemben olykor, a szeretetviszonyokban vagy a benső homeosztázis szerencsés időszakaiban. Egyébként küzdelem van és polémia, csatározás, ellenkezés: ez az, amit nyugtalanságként, rossz közérzetként, fájdalomként vagy eksztázisként érzékelünk. A Szomjas oázis ezen összetett testlélek-közi állapotoknak is az antológiája. S ezért feltáró jellegű könyv. Az irodalom nem gyakran merészkedik el erre a területre, ugyanis sok az olyasmi itten, ami „nem tűr nyomdafestéket”, nem „irodalmi téma”, amiről jobb hallgatni. Amit a kultúra kivet magából, amire a szépirodalom kényes, amit nemigen lehet megformálni, mert ritkán adatik meg neki ez a kegyelem. Túl nyers, túlontúl emberi, túl mállékony, vagy épp szagos, büdös; amit a csiszolt irodalmi ízlés inkább mellőz.

 A férfiaknál, testi-lelki konstitúciójuknál fogva, sok-sok minden összpontosul, már elnézést, de a „fasz dolog” (ez Nádas Péter kifejezése) köré. Melyből fakadó kalandok és események talán elegánsabban transzponálhatók. Ámde a nő testlelke puhább és képlékenyebb, nincs ilyen kitüntetett pontja, és nem összpontosítható. A pina fedett, érzékeny kis szerkezet, a hüvely a méhszájba torkollik, ami egy fantasztikus lakhelyre nyílik. A csók sokkal áttételesebben kapcsolódik a klitorális érzésekhez, mint a férfiaknál az erekcióhoz. A mell összetett erotikus testrész, óhatatlanul elvisz az anya-gyermek viszony tudatalatti régiójába. Szóval a női test másként viszonyul élethez, élvezethez, halálhoz, mint a férfi teste, és a Szomjas oázis érdeme az, hogy számos példát felhoz erre az irodalmilag még fel nem fedezett másmilyenségre, s felkutatja ezt az írásos kultúrából kimaradt területet. Azért maradt ki, mert a női test általában úgy szerepel, mint amin és aminek a közvetítésével történik valami a férfival, nem pedig mint ami vall és beszél. Mert hogy egy nő testében mi játszódik le, s mit él meg testében a nő, azt még Flaubert sem tudta. Ő Bovaryné lelkét mutatta be. Nő tudhat csak megszólalni ezekről a bensőséges, rejtett eseményekről, dolgokról. „Meg kellene osztanom, de nem oszthatom meg soha mással testem rezdüléseit”, írja Bódis Kriszta  Nem című prózájában – ezt a „nem”-et hágja át a kötet valamennyi írása.

Hogy mennyire sikerült ebből a határátlépésből magasrendű irodalmat alkotni, s mennyire maradtunk meg suta, félig sikerült vagy kudarcot vallott szövegek halmazának, az kérdés. Azonban a szépirodalmilag talán kevésbé realizálódott szövegekben is vegyük észre az artikulációs küzdelem értékét, becsüljük meg azt, amit mégiscsak sikerült fényre hozni bennük, vagyis a kísérletet és a lendületet („szomjas repülést”). Mert a kultúrát nem csak a csillag-művek alakítják, hanem nagyrészt az ilyen kísérletek, próbák, nekirugaszkodások. És itt most arról is szó van, hogy a magyar kultúrán a nők által alkotott irodalom és művészet változtasson. Hogy belevigye azt, ami hiányzik belőle, amit kizártak belőle vagy nem adtak neki teret; ami nem lett meghallgatva, s mivel nem volt rá igény, kifejezve sem volt eddig. Hogy korrigálja azt, ami a férfi szerzők által esetleg hamisan kodifikálódott.A pszichológusok a megmondhatói, hogy engedély kell ahhoz, hogy a páciens megszólaljon. A lélekgyógyásznál, a legjobb barátnőknek vagy az élettársunknak azért beszélünk szabadon, mert engedélyünk van rá. Nos, a magyar kultúra még nem adta meg az engedélyt a nőknek arra, nehezen adja meg, hogy merjenek beszélni/írni. Otthon járassák a szájukat, női magazinokban fecserésszenek, na de a parlamentben, a magas irodalomban aztán végképp ne... azért ahhoz férfinak kell lenni.

A nő, ha nem alkalmazkodik a férfi diszkurzushoz (az intelligens nők játszva átveszik), ha egy másfajta, sajátabb beszédmóddal próbálkozik nyilvánosan, gyakran ki lesz fütyülve. Mert minek ezen változtatni, a fallogocentrikus beszédmód elfogadott, működik, isten tudja, mióta kormányozza a világot. Az Éjszakai állatkert és a Szomjas oázis című két nőirodalmi antológia, Forgács Zsuzsa Bruria (több mint) szerkesztői munkájának köszönhetően, teret adott az író nőknek, levegőhöz juttatta a másmilyen beszéd- és írásmódot. Műfajilag sok-sok új variáció termett, sok érdekes, furcsa, új hang szólalt meg, kibontakozott a női gondolkodásmód, érzékelésmód és érzelmi skála – s hogy ez más, mint a férfiaké, azt (otthon) mindenki tudja, a népi bölcsesség is ezt súgja, a nyelv „női logikáról” beszél, no persze lekicsinylően, liba, tyúk és más állatok kerülnek ilyenkor említésre, netán angyal és tündér – no de, az isten szerelmére, mi lenne, ha emberszámba vennénk a nőket? Magamat, nőtársaimat? Mi lenne, ha a kultúrateremtő funkciónk nem szorulna a konyhába, a hálószobába és a nappaliba? Mi lenne, ha a férfi egyszer már alanynak tekintené az asszonyt? Ha tényleg érdekelné, hogy s mint érzékel és gondolkodik? S ha felfüggesztené az esztétikai előítéleteit is?

A Szomjas oázis ilyen érdeklődést feltételez. Úgy, ahogy tudtuk, elmondtuk, mi történik a testünkben, a testünkkel, s természetesen ezzel együtt a lelkünkben is. Ki milyen hangot, stílust, formát talált, úgy szólalt meg. Kritizálni lehet, ez nem afféle „gyöngyszemek”-antológia, van itt minden, s pont ez az érdeme, a sokféleség. De a törekvést, hogy a női testlélek-szövevényről a magyar írásos kultúrában legyen mű és alkotás, dokumentum és vallomás, egyszóval nyom, azt, véleményem szerint, nem kellene meggázolni. Nem, mert nemes. Van neme és van szelleme is. Van, amire nemet mond, van, amire igent, a válaszok – az olvasó látni fogja – mindenesetre különösen alakulnak. Másként, mint szokásos.

Az antológia szerzői nem képeznek csoportosulást, mozgalmat. Laza szálak fűzik őket egymáshoz. Talán még az sem fűzi össze mindannyiukat, hogy írni akarnának. Sokan az „anyaszerkesztő”, Forgács Zsuzsa ösztökélésére tették meg ezt. Ami így közösen létrejött, az lehet, hogy kevesebb, mint irodalom, lehet, hogy több mint irodalom, ámde abban a korszakban kevesebb és több, amikor az irodalom fogalma, szerepe alapos változásokon esik át. Ebbe a változásba beleszóltak immár a két antológia szerzői és szerkesztői is, akiknek, nők lévén, nemcsak a testük más, hanem, következésképp, a kézírásuk is. A testről szóló irodalmi antológia eleve oldja a régi test/lélek dualizmust, hiszen a kézírás a lélek tükre. Nem oldja fel, hanem a határvillongásokra világít rá. Számos biológiai és kulturális problémára, nyert és vesztett csatára. Nem elemez, hanem ábrázol. Valamit nyújt, valamit kér. Esemény-jellege is van. A recepción múlik, a befogadás hajlandóságán és minőségén, ki-kién, férfiakén és nőkén, hogy ez az esemény milyen mélységben realizálódik. A könyv-test csak súrolja a tenyeret. Igazából tudomásul venni, átérezni, hogy mi történik a női testben, az már szellemi munka.

(Forrás: Premier Művészeti Magazin, február)