Egyoldalú, felszínes és demagóg

 

Uj Péternek az a szándéka, hogy január 16-i jegyzetében (Magyar Dakar) úgy állítsa be a Dakar-ralit, mint "kolonialista taplóságot", amely az egyébként kétségkívül romboló európai arrogancia szimbólumaként kelt életre, finoman szólva is nevetséges. Biztosíthatom a kedves szerzőt, hogy a sok év alatt, a Dakarról készült közvetítéseket nézve soha, egyetlen pillanatig sem éreztem magam jóleső civilizációs fölényben a verseny útvonala mellett sorfalat álló "pásztorgyerekekkel" szemben. Talán bennem van a hiba, mégis az a véleményem, hogyha Uj Péter ezt a pöffeszkedő hatalomvágyat véli belelátni az esemény lényegébe, az sokkal inkább a saját gondolkodásmódjáról, semmint a Dakar szelleméről árulkodik.

Tarthatjuk anakronisztikusnak ezt a műfajt (a Dakar csak egy, az évente megrendezett számos tereprali-viadal közül), azt viszont nem állíthatjuk, hogy mesterségesen lélegeztetik, mert a nevezők száma 2001 óta ismét évről évre nő. Természetesen ennek a versenynek is vannak tagadhatatlan árnyoldalai, az indulók célja azonban semmiképpen sem "a bennszülöttek orra alá dörgölni, hogy nyomorult életük annyit sem ér, mint egy speciális lengéscsillapító-tömítés." A Dakart hatalommámorban úszó, frusztrált hülyegyerekek nagyzási hóbortjaként beállítani még akkor is cinikus torzítás, ha elvétve bizonyára ilyen versenyzők is akadnak a mezőnyben - hol nem?

Uj Péter éppen az általa is ostorozott nyugati arroganciáról tesz tanúságot, amikor meg akarja mondani az idei Dakar lefújását élesen bíráló Mauritániának, hogy örvendezniük kellene a váratlan fordulat miatt, hiszen "a Dakarnál rosszízűbb, múlt századibb, cikibb dolgot" nem is kívánhatnának. Emellett nagyvonalúan megfeledkezik róla, hogy a verseny útvonala jórészt lakatlan területeken halad, ahol egyáltalán nem is élnek lenyűgözhető bennszülöttek. A helyszín megválasztásánál valójában nem a szájtátva bámészkodó "pásztorgyerekek" egy négyzetkilométerre eső száma a legfőbb szempont, hanem az, hogy az Európához közeli területek közül Afrikában vannak elég tágas, néptelen vidékek. Mellesleg a helyi lakosokat sem mozsárágyúval kényszerítik bámészkodni az útvonal szélére, tehát bizonyára ők is tudatlan taplók, a felsőbbrendűség illúziójában tetszelgő nyugati civilizáció nyilvános maszturbációjának lenézett eszközei. Holott számomra nem különösebben nehéz elképzelni, hogy az úgynevezett bennszülöttek urambocsá', még örülnek is a ralinak, mert olyasmit látnak, amit máskor nem - nem úgy értem, hogy egy magasabb kultúra termékeit, hanem egyszerűen csak mást. Én például szintén nem vetem meg a változatosságot, pedig nem ágyékkötőt hordok. Becsszó.

És arról még nem is beszéltünk, hogy a Dakar-rali szervezői 1985 óta finanszíroznak különféle humanitárius projekteket. Az 1990-es években több gyógyszertárat, iskolát, kollégiumot és víztornyot létesítettek Szenegálban, Mauritániában és Maliban, emellett az elmúlt öt esztendő során, az SOS Sahellel együttműködve 132 ezer fát telepítettek, 26 ezer gyermeket és felnőttet részesítettek környezetvédelmi képzésben, valamint - egyebek között - építettek 85 víztárolót is. Noha senki nem állítja, hogy a Dakar szervezőit elsősorban ezek a nemes célok ösztönzik a verseny megrendezésére, éppilyen csúsztatás kizárólag a rali negatívumait meglovagolva azt hangoztatni, hogy az esemény lényege egyszerűen a nyugati fölény demonstrációja. Ez éppen olyan abszurd, mint az atombombát tartani az atomfizika lényegének, vagy a H2O ellen prédikálni azért, mert nagy mennyiségben fulladást okoz.

Azt pedig külön sajnálatosnak tartom, hogy Uj Péter továbbra is képtelen megszabadulni a magyar sajtó közkedvelt vesszőparipájának számító, "a Forma-1 a világ összes országában fényes üzlet, csak minálunk ráfizetéses" állítástól, ez ugyanis egész egyszerűen tárgyi tévedés. Mivel a hangsúly a helyszíni közönségről már régen áthelyeződött a televíziós közvetítésekre, a bevételeit a jegyeladásokból fedező promóter a világon mindenhol veszteségesen működik, a befektetés csak nemzetgazdasági szinten térül meg. Ez az oka, hogy az F1 szinte mindenhol jelentős - a hazainál nagyságrendekkel jelentősebb - állami támogatással valósul meg, és a sorozathoz újonnan csatlakozó országok súlyos dollártízmilliókat áldoznak a futam megrendezésére. Persze biztosan ők a hülyék.

Farkas Péter
Az Autó-Motor, az A5.hu és az F1 Racing
Magyarország szakújságírója

 

 

Aki megtette, és akik nem

Mindig nagy érdeklődéssel olvasom Solymosi Frigyes különböző témákhoz fűzött véleményét és most is kifejezetten örülök, hogy a Gripen-ügyben is megszólalt (Kellett nekünk Gripen!, január 17.).

A Gripenek beszerzéséből fontos, sokakat érintő és - sajnos - messzeható ügy lett. Egyetértek Solymosi akadémikus cikkének utolsó mondatával (többek között), hiszen bármelyik párt Gripen-ügyben való besározódása nagyobb kárt okozna az országnak, mint amennyi talmi előnyt hozna ellenlábasainak.

De engedtessék meg néhány aprónak tűnő, de nem lényegtelen pontosítás, illetve kiegészítés. Számmisztika, de csak 14 Gripenünk van (12 együléses és két kétüléses). A szerződés a svéd állammal köttetett, de a szállító svéd cégben részesedése van egy brit cégnek. (Igaz, a hadiiparban az amerikaiaknak a britek jelentenek konkurenciát, a New York Times ezért emeli ki elsősorban őket.) Nem értem viszont Solymosi Frigyes felvetését, miszerint alaptalanul támadják Dávid Ibolyát, az MDF elnökét, amikor a pártelnököket érintetlenségi nyilatkozat megtételére kéri. Az elnök asszony kormánytagként a 2001-es szerződéskötés idején az igazságügyi tárcát vezette. A szerződés hemzseg a jogi szabálytalanságoktól, amelyekért ki tehető felelőssé, illetve ki vállalja? Nem részletezve most, hogy miért és hogyan, de a második körben az Orbán-kormány is áldását adta a szerződésre, ezzel mindenki, aki bólintott, részesévé vált a döntésnek. A jogi tartalom hitelessége ekképpen az ezért felelős tárcára, és annak vezetőjére szállt. Akkor kormánykörökben senki nem emelte fel a szavát sem a szerződés ellen, sem annak tartalma miatt.

Solymosi Frigyes viszont megtette és ebben mélységesen egyetértek vele: semmi szükség nem volt a MiG-ek hirtelen lecserélésére. Átalakításukkal, rendszerben tartásukkal jó néhány év maradt volna annak megtervezésére, hogy kell-e és milyen gép a honi légtér védelmére. Az elhibázott döntést már csak korrigálta a 2003-as módosítás, amely révén viszont NATO-együttműködésre tényleg alkalmas, a magyar elvárásoknak megfelelő repülőket szállított a gyártó.

A 2001-es döntés részletezett okait dokumentumok híján csak az ominózus nemzetbiztonsági kabinetülésen részt vevők tárhatnák fel, de ők hallgatnak és annak ellenére, hogy megszólíttattak, a New York Times vádló cikke ellen sem szóltak.

Dr. Vadai Ágnes
a Honvédelmi Minisztérium államtitkára

 

 

Özönvíz után

"Özönvíz előtti" mecenatúra címmel (január 16.) számolnak be a Nyugat megjelenésének centenáriuma alkalmából rendezett találkozón elhangzottakról.

Az egyik felszólaló emlékeztetett arra, hogyha nem állt volna annak idején a gyáriparosok korabeli szervezete az alapítók mellé, akkor nem lett volna Nyugat. Akkoriban - így volt ez egészen a második világháború utáni államosításig - az állami mecenatúrát a GYOSZ - és más mecénások is - pótolta. Egy másik felszólaló megállapította, hogy a rendszerváltozás után a hazai újburzsoázia - néhány kivételtől eltekintve - nem követte, követi a múlt század elején kialakult példát.

Érthető - fűzném hozzá. Ugyanis a találkozón említett Chorin, Kornfeld és a nem említett egyéb vállalkozók tehetős családból származtak. Neveltetésükből, a miliőből, amelyben éltek, következett a művészet és az irodalom pártolása, de anélkül, hogy azt a nyilvánosság előtt tették volna. A noblesse oblige, azaz a nemesi mivolt kötelez elvének a polgári-nagypolgári státusban adaptált formája volt.

Dr. Del Medico Imre
Budapest