Valamikor a hetvenes évek eleje volt, '73 vagy '74, magunkban a tizenéves kor utáni másnaposság, előttünk a tapogatózó sűrű homály. Későn és lassan értünk meg, kihűlt a lázas hatvanas évtized, kezdtünk borzongani a metszően racionális hetvenes évektől.

Zötyögtünk Székesfehérvárra, megnézni valami kiállítást, amelyről nem tudtam semmit, és ami nagyjából annyira érdekelt, mint a kupé ajtaján beleső álmos kalauz. Meglátod, meglátod, morogta B., a festőivadék, én meg mentem utána a jó barát kelletlenségével.

A slamposság rozsdafoltjai már itt-ott kiütöttek a rendszeren, a kiállítóterem ajtaján lakat, valami szomszédasszony mégis kikiabálta egy ablakon, hol keressük a teremőrt, talán megszán bennünket, ha már ennyit jöttünk, a frász tudja miért.

A bizalom nem a slampos rendszer része volt. A lakat őre, kedves öregúr, az őrülteknek kijáró szelídséggel nyitotta a termet, dolga van, mondta, nézzünk, lássunk, aztán vigyük a kulcsot vissza. Magunkra maradtunk Schaár Erzsébet Utcájával.

B. fotózott, pedig talán tiltva is volt.

Én meg szótlanná varázsolódtam.

Fogalmam nem volt Schaár Erzsébetről, a szobrairól, mint ahogyan az Egészről sem. Inkább szagoltuk, semmint gondoltuk még a világot, kora húszévesek.

Csak a néma szájakat láttam, a kőtömbökből kifuldokló, merev arcokat, az égnek ágaskodó kezeket, a levegőtlenek utolsó megkövült mozdulatát. A Köz-tér reménytelen élettelenségét.

Megfagytam, ahogyan hirtelen rám szakadtak a mindent elnyelő kőtömbök. Fuldokoltam a sűrű, egynemű közegben, amely magába kényszerített, bármit gondoltam vagy képzeltem is róla.

Annyi marhaságot összebeszélnek manapság a Kádár-rendszerről, annyit hazudnak róla, vagy nosztalgiáznak bele így utólag, pedig milyen egyszerű. Elég újra és újra, megint és megint végigjárni azt az Utcát. Schaár Erzsébet kezét fogva mindent megérzünk és megértünk abból a világból, a "létező szocializmus" lényegéből, amit csak megérezni és - utána - megérteni kell, és érdemes.

Rázkódtunk visszafelé. A poros-zsíros vonatablakon beszúrt a napfény. Ittam két sört a büfékocsiban, azután aludtam Pestig.

A napokban ismét a képernyő elé ültetett a Századfordító magyarok Schaár Erzsébetre emlékező része (m2, reggel kilenc óra, rendező Ocsenás Tamás, forgatókönyvíró-szerkesztő Kremsier Edit). Nem mai darab, 2001-ben készült, ma már talán nem is csinálnak ilyeneket, tisztaságukkal túl súlyosak a túlmanipulált Giga-Világnak.

De: sem Schaár, sem a dokumentumfilm nem engedett. Muszáj volt végignézni. Jólesett.