Az alapellátás kulcskérdés (ebben mindenki egyetért). Ennek van gyermeknek szóló változata is. De mit is jelent? Egyszerűen csak azt-e, hogy ha valami észlelhető egészségügyi problémánk (értsd betegség gyanúnk) van, elmehetünk a háziorvoshoz (családorvoshoz)? Vagy éppen azt, hogy valaki a rendelkezésre álló információk alapján figyelemmel követi egészségi állapotunkat és aktívan részt vesz annak alakításában? Sokféle hozzáállású háziorvos van, de azért az első megállapítás van közelebb az igazsághoz. A prevenció, ami maga is alapvető ellátás, nagyon nehezen fellelhető a napi gyakorlatban. Ha változást akarunk, itt mindenképpen jobb és részben más, személyesen a biztosított polgárokra koncentráló ellátás, szolgáltatáscsomag szükséges.

A következő forma a szakellátás. A szakellátás igénybevétele már valamilyen formában feltételezi, hogy (valahonnan) tudjuk, mi a bajunk. Így tyúkszemmel senki sem megy a szemészetre (talán?). A szakellátás főképpen betegségspecifikus. Itt az orvosok már a betegségre koncentrálnak. Ezért többnyire csak az alapellátás után második lépcsőként (ún. beutalóval) vehetjük igénybe. Ma azért nem ritka, hogy elsőként a szakorvoshoz megyünk. A megállapított speciális betegségünk (= egészségi problémánk?) kezelése tehát elvileg itt már csapatmunka. Azt mondhatjuk-e tehát, hogy a szakellátás tehát a teljes valónk, állapotunk, ne adj Isten igényeink szerint, kezeli a feltárt problémáinkat?  Vagy inkább a vélt („beutalásban” szereplő konkrétumra) koncentrál? A szakorvosok sem egyformák, de nem nagyon érdekli őket a szakterületükön kívüli állapotunk és az igényeink. A megkapott ellátás utógondozása, hatásainak figyelemmel kísérése szinte kivételesen van csak jelen. Ez a forma az egészségügyi szolgáltatás derékhada. A szakellátás minőségfejlesztése meghatározó jelentőségű. Számtalan terület van a fejlődésre, változásra.

Ha a felmerült gondjaink járó-betegként (vagyis oly módon, hogy mi megyünk az orvoshoz) nem megoldhatók, belép a kórházi ellátási forma. Ott fekvő-beteggé válunk (talán azért is van, hogy a kórházat - többnyire - az ágyak számával jellemzik). A kórháznak több fajtája lehet. Olyan kórház, ahová csak beutalással kerülhetünk, lehet specializált valamilyen konkrét betegségcsoportra. Ez esetben előre tudható (már valaki megállapította, mi a baj) mit tud nyújtani (mert ez a kórháztól függ!) a „beutaltnak”. Ezért ma, ha módja van, sok kórház „gyárt magának” betegeket. Régi igazság: akinek van egy kalapácsa, annak minden úgy néz ki, mint egy szög. A szolgáltatás persze lehet a további bonyolultabb célkivizsgálás is. Az olyan kórháznak azonban, ahová sürgősségi betegként is bekerülhetünk, „univerzálisnak” kell lennie. Ezt szokták manapság „súlyponti kórháznak” nevezni. Az ilyen intézménynél az a lényeg, hogy az előre nem ismert, hirtelen fellépő problémánkra (baleset, infarktus, eszméletvesztés, vesekőroham, stb.) a kórházban találjunk megoldást. Egy helyen vagy legalábbis időben elérhetően. Fontos hangsúlyozni, hogy csak egy olyan kórház lehet „sürgősségi ellátó”, ahol minden alapvető, a betegnek (biztosítása alapján) járó (ill. nyújtani kívánt!) diagnosztika, ellátás, kezelés, stb. nyújtható. Ráadásul, mivel a sürgősség nem igazodik az orvosi munkaidőhöz, akármikor esedékes lehet, az ilyen kórháznak állandóan készenlétben kell állnia, bármilyen beavatkozásra. Elgondolkodhatunk azon, vajon így van-e ez manapság? Jobb-e a sok kicsi általános, mint a kevés komplex és számos specializált, alkalmas, hatékony, gazdaságos kórház? Ki vannak-e használva a drága eszközök és a szakképzett munkaerő, ha csak egy műszakban (jellemzően hétfő délutántól péntek délig) kerülnek hasznosításra. Ott vannak-e ahol kellenek? Elgondolkodott e valaki azon: mi lenne, ha az erőművek, a vasút, a tűzoltóság, vízművek, stb. is csak munkaidőben dolgozna (amikor nem kell plusz ügyeleti díjat fizetni). Ez a gyógyítás nehézipara. A kórházi ellátás átalakításában rendkívüli tartalékok és minőség, hatékonyságfejlesztési lehetőségek vannak. Sokkal jobban kellene alkalmazkodnia a helyzethez, lehetőségeinkhez és az igényeinkhez. Lépni kell!

A sürgősségi ellátásnak a „valódi” kórház csak egyik tényezője. Megismétlem, „valódi” kórháznak én csak azt az intézményt tekintem, ahol azért nem hal meg a beteg, mert nincs meg benne (nem érhető el a szükséges idő alatt) az olyan, egyébként létező ellátás, amivel meg lehetne menteni. Fontos tényező az is, hogy a beteget bárhonnan el kell tudni juttatni, szükség esetén, ebbe a súlyponti kórházba. Ezt a funkciót konvencionálisan mentőszolgálatnak hívják (ami, mint már esett róla szó, maga is egy speciális ellátás, szolgáltatás). Nem azonos azzal, amelyik az egyik helyről elviszi a másikra a beteget. Az a betegszállítás. Szintén egy funkciója az egészségügynek. Már senki sem lepődik meg azon, hogy a nagykereskedelem döntően logisztika (aminek fontos része a szállítás). Így van ez az egészségügyben is különösen az adott helyzetben, ahol a szolgáltató erőforrások területileg is eloszlanak. A komplex ellátás tehát (jelenleg biztosan!) csak a paciens mozgatásával oldható meg.

Vannak további (részben már említett) funkciók is, de itt most megelégszem a felsoroltakkal, mert ha ezek működnek, megoldottnak tekinthetjük az alapvető közösségi „betegellátást”. Azonban azt is tudomásul kell venni, hogy a vágyak határa elméletileg a csillagos ég, gyakorlatilag a finanszírozási lehetőségek. De minden ellátás létjogosult, ami szakmailag helyes, és amit valaki meg tud fizetni. Ez a piacgazdaságban (értsd kapitalizmus) nem lehet másképp. Ha tetszik nekünk, ha nem. A kockázatközösség csak meghatározott ellátáscsomagra terjedhet ki, olyanra, amire össze lehet szedni a közösségi forrásokat.

Az egy másik kérdés, ami további (más alkalommal sorra kerülő) kifejtést igényel, hogy elég-e a betegségügy. Mert a felsorolt ellátások döntően csak a betegség tudatosodása esetén elérhető (betegségügyi) szolgáltatásokra koncentráltak. Ami a szélesebben értelmezett egészségügynek csak a kisebbik része. Mert az „igazi” egészségügynek (a magyar Alkotmány szerint is!) része az életmód, munkamód, étkezés, környezet, stb. és persze betegellátás (betegségügy) is. Megoszlanak a vélemények, milyen arányban befolyásolja a betegségügy az élet(minőség)kilátásainkat, de mindenképpen kevesebb, mint 30-40%-ban!

Az ideális egészségbiztosítási csomagnak tartalmaznia kell a (fentebb vázlatosan, konkrét ellátásformák szerint áttekintett) alapvető betegségbiztosítási elemeket, valamint az azokat kiegészítő „egészségmenedzsment” szolgáltatásokat is. Itt most a meglévő betegségbiztosítási szolgáltatásokra koncentráltam, fel-felvillantva kielégítetlen szükségleteket. Ahhoz, hogy az egészségügyet megreformáljuk, a létező rendszeren mindenképpen változtatni kell. De tudni kell azt is, hogy ez csak az érem egyik oldala. Bár az sem megy könnyen. (Látjuk!) De ha tényleg életminőségjavulást akarunk, ebben gyorsan lépnünk kell. Ha a reform ezt célozza, én támogatom (akár vizitdíjjal és kórházi napidíjjal is)! De mindenképpen tartalmilag világosabb, érthetőbb beszédre van szükség a „csomagunk” jövőéről!

A szerző publicista (gyakorló „paciens” és szervezetfejlesztő)