Élet az utolsó utáni pillanatban.

Évforduló van, és gondolatkísérleti lehetőség is: 1600-ban éppen február 9-én hirdették ki Giordano Bruno halálos ítéletét Rómában. Utolsó utáni éjszaka címmel írt 1972-ben drámát erről Maróti Lajos (a Nemzeti Színház játszotta is), amelyben VIII. Kelemen a kivégzés előtti éjszakán cserét ajánl Brunónak: a pápa maga menne máglyára. Végezzék ki őt, fusson a filozófus, mert Kelemen is azt gondolja, hogy a csillagok mind megannyi Nap, amely körül bolygók keringhetnek, s azokon élet lehet. Bruno köszöni, nem kéri a szívességet - a maga halálát akarja halni. Kelemen csak éljen tovább diadallal, rossz lelkiismeret általi magányra ítélve.

Ebben a mostani, időn kívüli pillanatban ezt a képletet úgy tudnám újratölteni, hogy a Fideszt és az egészségügyi reform más politikai-ideológiai ellenfeleit helyettesítem be VIII. Kelemennel. Máglyahalálra küldenének valamit, amiről maguknak - és egy időn kívüli pillanatban az ellenfélnek - talán bevallanák, hogy lényegében így gondolják ők is.

Mert, ha a Fidesz kormányra kerülne 2010-ben, dehogy is fogja bánni, hogy előtte visszafogták a kórházi kapacitásokat, megfékezték a gyógyszerárak emelkedését, egyensúlyba hozták a társadalombiztosítás folyton százmilliárdokkal boruló költségvetését, és bevonták az üzleti gondolkodást a szolidaritáselv mellé a finanszírozásba.

Ahogy Kelemen pápa se állt ki a maga gondolataival a nép elé, az újra lejátszandó parlamenti záró vitában sem fogja a koalíciós vezérszónok Brunónak a halálos ítéletre adott válaszát idézni: "Nagyobb félelemmel hoztátok ti ezt az ítéletet, mint amilyen félelemmel én hallgatom." ... A nép viszont gyűlik a Campo de Fiorin.

Nem szabad persze elfejteni, hogy lényegében nem létező pillanatban vagyunk. Már elmúlt, az, ami lesz - szavazás ugyanarról. Megfontoltan persze - ahogy az államfő kérte.

Emlékezni kell viszont arra, hogyan hagyták abba. Idézet a zárószavazás előtti vita parlamenti jegyzőkönyvéből:

KONTUR PÁL (Fidesz): Én szeretnék beszélni, egy egyszerű magyar munkásember. (Nagy derültség a kormánypárti oldalon.) Nevethetnek, mert maguk közül egy sem volt az. (Az elnök ismét csenget.)

ELNÖK: Képviselőtársaim! Egy pillanatra türelmét kérem, képviselő úr, jó? (Folyamatos nagy zaj. - Az elnök újra csenget. - Kontur Pál: Mi ezen olyan nevetséges? - Dr. Kövér László: Tahó söpredék.)

Ebben a tónusban fogják folytatni ezt a vitát (és a tavaszt?), hogy az államfő megelégedésére orvosolják a szerinte az államszervezet demokratikus működésén esett csorbát?

Pedig az ügy történelmi mértékű. Mint szinte minden, amit most a politikának meg kell oldania.

Ebben az esetben Kornai János két alaptételének meg kellene felelni: 1. az egészségbiztosításból nem lehet kihagyni az üzleti szférát, 2. Minden döntést nagyon megfontoltan kell meghozni, akár tízéves átmenetekkel.

Csakhogy a Fidesz az első pontot utasítja el mereven, minek következtében a másik oldal a másodikat nem tudja betartani.

Igaz, Amerikában is tizenöt éve megbukik minden kormány az egészségügyi reformkísérletekkel. De Németországban, nagykoalíciós alapon csinálják, a világszervezet szerint a legjobban működő ellátás országában, Franciaországban úgyszintén, ahogy Csehországban és Lengyelországban is.

És nálunk. Azzal a fenyegetéssel, hogy ha a Fidesz jön, a reform megy.

Az orvostársadalmat ez a remény élteti. De vajon miért ellenzik szinte egyöntetűen az átalakítás szinte minden mozzanatát körülbelül azon a szinten, amit egy a Magyar Orvosban is olvasható vicc mutat?

Orvos a beteghez: Nézze, Kovács bácsi, a maga betegségének a gyógyszere igen drága. A miniszter asszony kérdezteti, hogy nem kíván-e inkább meghalni?

Így viccelődnek.

Másfelől viszont David Leonhardtot, a New York Times kolumnistáját idézem (a Metazin alapján), aki Henry Schneider kísérletét ismerteti. A fiatal közgazdász alaposan átvizsgáltatta autóját, minden hibát kijavíttatott. Azután meglazította az akkumulátor saruját és leeresztette a hűtővizet, vagyis produkált két primitív hibát. Ezután negyven szervizbe vitte el az autót azzal, hogy időnként nem indul. Huszonhét autójavító jött rá, hogy az akkumulátorsaru okozza a bajt, mindössze tizenegy vette észre, hogy nincs hűtővíz, viszont minden negyedik helyen más, rendszerint költséges javítást igénylő hibát találtak. Arra a cégre bízzuk ugyanis a hiba felderítését, mint a kijavítását. Ugyanezzel a nehézséggel találjuk szembe magunkat, ha orvoshoz megyünk. Minél több "hibát" találnak, annál magasabb összeget számlázhatnak.

Nem rosszindulatból. Ugyanattól az egészséges életösztöntől vezettetve, amely a beteget hozzájuk viszi. De a páciensnek kontrollként ott vannak ők, az orvosok számára viszont ez a lehetőség nincs adva. A gyógyítás szabadsága kizárja. Ide lépnének be az egészségbiztosítási pénztárak.

A művészek is szenvednek a producertől. De ott, ahol ipari feltételek között lehet csak alkotni, mint például a film világában, már evidens, hogy producer nélkül nincs művészet. Márpedig az orvoslás is egyre inkább ipari körülmények között történik. Milliárdos eszközparkkal, méregdrága, de egyre okosabb gyógyszerekkel.

Gigantikus erők találkoznak e konfliktusmezőben. Ha csillapító faktorok nélkül, teljes lendületből és szembe fordítva érik el egymást - rommá lesznek, még ha az egyik tán talpon marad is. Nálunk most így ütköznek. Az orvoslás tudása és eszközkincse az, amiből modern társadalmakban nem lehet kirekeszteni senkit. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy megszabaduljon a fájdalmától, hogy ne haljon bele olyasmibe, amit túl lehet élni. Totális egyenlőségkényszer van itt. De az egyenlőség letéteményese, az állam minden más funkciójában végletesen elgyengül, ha az "orvos szerelőket" nem kényszeríti racionalitásra. Miközben minden kontrollt rendelő lépésével a betegségképzet pánikjelenségeit váltja ki a társadalomból. Nagyon finom összehangoltsággal lehet itt csak haladni. Mint egy élő szervezetben, amelynek egyes létfontosságú szervei normális esetben nem működhetnek egymás ellen.

Nem úgy, mint most nálunk.

Nemcsak politikai szinten.

Az egész közéletben. Igaz hit és eretnekség antagonisztikus kettősében farkasszemeznek egymással.

Ennél finomabb ellentmondások jelennek meg, ha bizalmasabb közegbe, mondjuk orvosi blogokra, privát honlapokra figyel az ember. Az Igaz - Nem igaz című például így írja le a szakma jelenlegi helyzetét:

"Az orvos relatíve (!) egészségesen érkezik a rendelőbe. Az orvos hangos kezitcsókolommal köszön mindenkinek. Az orvos sosem fáradt, mindig kedves és mosolygós. Empatikus. Az orvos öt perc alatt képes kell legyen a következőkre: Beteg kikérdezése, ruhájának lerántása, belszervi vizsgálat elvégzése, differenciáldiagnosztikai tevékenység algoritmusainak párhuzamos futtatása legalább négy taszk segítségével multiprocesszoros agyában. A beteg tájékoztatása arról, hogy mi a baja, mivel lehet ezt kezelni, a gyógyszerek közül melyik a legolcsóbb a betegnek, szükség esetén a betegtől írásos jognyilatkozat kérése a gyógyszerválasztás kapcsán. Ezek után a hatályos jogszabályokban meghatározott vizitdíjmentességek érdekfeszítő megállapítása következik, ha szükséges, ehhez telefonon kapcsolatba lép az egészségbiztosítóval. Következik az elszámolási nyilatkozat beteggel történő megértetése, aláíratása, a nyugták, beutalók és receptek nyomtatása. Ha mindezek után a beteg még közli, hogy előző nap íriszdiagnosztikán járt hatezer forintért, ahol közölték vele, hogy valami nincs rendben az ízületeivel és az idegeivel, ez ügyben mit lehetne tenni, az orvos szívrohamot kap, szédül, kicsit dülöngél, majd sörényét megrázva, két tabletta 0,5 mg-os Xanax bevételét követően, hangos, diabolikus kacagás közepette húzza tovább a belét... Miután mindezt 40x5 perc alatt 40x véghezvitte, kimegy a klotyóra, és csendesen meghal. Utána megkönnyebbülten, szélesen mosolyog..."

Egy másik blog, Vörösbegyé:

"Csak egy ágy, átmeneti szállása a betegeknek vagy gyógyulása színhelye, vagy rosszabbodásáé, vagy haláláé... sokan fekszenek benne, gyakran cserélődnek rajta a lepedők, az ágyneműk, az emberek... sokat tudna mesélni, sokat örülne, sokat sírna... valahogy minden 'betege' nyomot hagy rajta, benne... azoknak akik körülötte dolgoznak, minden ágynak megvan A BETEGE... aki valaha ott feküdt, talán meggyógyult, talán meghalt... valamiért nyomott hagyott a dolgozó lelkében, és ha arra az ágyra néz, az az egy beteg fog eszébe jutni... és ez bár nagyon nehéz, de így jó... már nekem is van egy ágyam... Medárd ágya az intenzíven... akárhányszor elmegyek előtte, mindegy ki fekszik éppen benne, látom magam előtt, ahogy ott simogatják a kezeit, az édesanyja és Zs... és látom a kötést a fején, és látom alatta azt a sérülést, amit láttam, mikor behozták... NYUGODJ BÉKÉBEN, MEDÁRD!"

Tiszteletre méltó az első szöveg agreszszivitása, és az a második elkötelezettsége is. Korántsem testvérei egymásnak, de azonos világhoz tartoznak.

Ez az, ami nem érződik az orvoslással kapcsolatos külső küzdelmekben. Félő, hogy a tünetcsoport, amely ezekben az acsarkodásokban megmutatkozik, csak szomatikus megjelenése valami mélyebb bomlottságnak, szóval a társadalom pszichoszomatikus tünete. Ismeretes, hogy minél mélyebbek a társadalmi szakadékok, annál nagyobb a megbetegedésre való hajlam. E szakadékok azonban nemcsak az életkörülmények végletei között mélyülhetnek, nemcsak a szegénység-gazdagság ellentmondása lehet a két oldalon, hanem jelen vannak életérzések, társadalomképek is. Mindaz például, ami egy - világszerte azonos paraméterekkel folyó - egészségbiztosítási vitának nálunk most a nemzet halála és életképessége közötti választás tétjét adja. Hétfőn egy kicsit idő utáni érzéssel, a márciusi népszavazásig felfrissített szenvedéllyel, azután a valószínű újabb referendumig fel-felhorgadó készenléttel folynak majd a reménytelenség kölcsönös monológjai.

Mindkét közéleti front biztos meggyőződése, hogy a másik fél nem partner. Ha nem bízhatok a másikban, nem engedhetem meg magamnak a morális cselekvés kockázatát sem. Csak a hatékonyság számít. Egyre erősödő közgazdasági bizonyossággal mondható viszont, hogy egy társadalom hatékonysága egyenesen arányos a morális szintjével. Bizalom nélkül viszont nincs moralitás.

Ördögi körbe forgattuk magunkat.

A politikai tavasz tétje ezért nem az, hogy egy (több) már lezárt vitát ki nyer meg. Inkább az, ki tud új mondatot kezdeni, olyat, amin el kell gondolkodni, hogy tagadni lehessen. De inkább egy "viszont"-tal folytatható is.

"Éppen, mert a helyzet sok szempontból drámai, nem drámai stílussal, nem a szenvedélyek felkorbácsolásával segíthetünk, hanem a teendők nyugodt, higgadt átgondolásával" - írta Kornai János. Tíz éve. Akkor még csak az egészségügy reformjáról.

Giordano Bruno mondata pedig máig érvényes. Kelemen pedig csak mint az ő gyilkosa maradt emlékezetes.