Hasonlóképpen a "reakció" is korszakos jellegűnek ígérkezik és így vagy úgy, a szabadság kialakuló (vagy kialakulatlan) rendjének etatista megtörését jelenti, a rendetlenség megfékezése, a "Nyugat szekerét toló" oligarchák (vagy a "multikkal kollaboráló" pénzarisztokraták) felelősségre vonása, a társadalom (középosztály, nép, nemzet, ország, birodalom, ősi izé) megmentése és felvirágoztatása, a szociális biztonság stb. stb. szavatolása címén és ürügyén.

Az ancien régime-mel - az államszocializmus minden polgári és emberi jogot megnyirbáló etatizmusával és hiánygazdaságával - szemben szinte mindenki liberális volt. Bizonyos értelemben még az is, aki nem. A liberalizmus ekkor egyfajta általános hangoltságot, társadalmi érzületet jelentett, nem pedig magát a liberális doktrínát, vagy a liberális demokrácia elvi alapokon álló igenlését. Mindenki teli torokból követelte a szabadságot, a szabadságkorlátozások eltörlését, a pluralizmust. Mindent szabad, amit nem tilt a törvény. Minél kevesebb szabályt, szankciót, tilalmat, korlátozást. Ez az általános liberális érzület söpörte el a liberális gazdaságpolitikát folytató, de etatista allűrjeivel a két világháború közötti antiliberális jobboldaliságot idéző, a néhai "úri világ" politikai és szimbolikus restaurálásával fenyegető első demokratikusan hatalomra jutott magyar kormányt 1994-ben.

Mihelyt világossá vált azonban, hogy az államszocializmus közóhajra-közsóhajra történő kimúlása - a régi rendszertől való megszabadulás - nem merül ki a gyülekezési, szólási és egyéb szabadságjogok visszaszerzésében és a szabad választásokban, hanem folytatódik az állami újraelosztásra épülő és államilag fenntartott alrendszerek (állami nehézipar, állami gazdaságok) öszszeomlásával, munkavállalók millióinak egzisztenciavesztésével és megélhetési válságával, sőt még tovább fog folytatódni a múltból megmaradt és fenntarthatatlanná vált állami ellátórendszerek - kormányzatról kormányzatra halogatott - leépítésével, az érzületi liberalizmus megtört, és ellentétes előjelű érzületi változás vette kezdetét.

Minél erősebb csapás zúdult a politikai és gazdasági rendszerváltást többé-kevésbé jó állapotban átvészelő régi ellátórendszerekre, minél inkább beleremegett e csapásokba az egész középosztály, annál erősebb lett az antiliberális visszahatás, amely végül az új etatizmusok, az illiberális demokráciák kiépülését hozta magával szerte Kelet-Európában. Az antiliberális visszahatás mértéke persze országonként igen eltérő, ahogy konkrét politikai megvalósításának módja is más és más. Az inga legmesszebbre, ahogyan a liberalizmussal eljegyzett káosz és összeomlás korszaka után várható is volt, Oroszországban lengett ki, és még ma is kérdés, elérte-e szélső pontját az antiliberális reakció, nem fog-e túlmenni azon a nehezen meghúzható határon is, amely a még-demokráciát (irányított demokráciát, szuverén demokráciát, delegatív demokráciát, populista demokráciát stb.) választja el a már-nem-demokráciától (autoritárius, vezérelvű, államkorporativista demokratúrától).

Magyarországon az illiberális demokrácia kiépítésének első - a társadalom többsége számára váratlan, rohamszerűen, felülről elindított - kísérletére 1998 és 2002 között került sor a kormányra került Fidesz vezetésével. A társadalom illiberális megosztása, egymással egzisztenciális élet-halál harcot vívó ellenséges táborokra szakítása ugyan maradandó öröksége lett ennek a kormányzati ciklusnak, ez az első kísérlet mégis elbukott: megfeneklett az új etatizmus tekintélyelvű formáitól visszahőkölő, még nem antiliberálisan hangolt többség ellenállásán. Csak azért nem élünk már egy évtizede más rendszerben, mert az antiliberális reakció társadalmilag ekkor még nem volt kellőképpen erős, nem ragadta magával a társadalom többségét. Az antiliberális fordulat ("rendszerváltásnál kevesebb, kormányváltásnál több") meghirdetőinek úgy tűnt, hogy a költségvetési forrásokat a széles alsó középosztályi rétegektől a felsőbb középosztályi csoportok javára átcsoportosító új etatizmus politikája képes lesz megteremteni azt az új középosztályt, amelyre aztán korszakos uralmukat alapozhatják. Ez azonban az alsó középosztály masszív ellenállásába ütközött, amelyre sikeres politikai offenzívát építhetett a hatalomból kiszorított, gazdasági pozícióiban megrendített, egzisztenciálisan fenyegetett Kádár kori középosztály. De hozzájárult az első kísérlet kudarcához a kiépülő rendszer megfélemlítő politikája, egész antiliberális hangszerelése, az új etatizmus szabadságintézményeket korlátozó lépései, az ideológiai indoktrináció. Az illiberális etatizmusnak ez az első kísérlete még egyszer életre keltette a kezdet liberális érzületét, vagyis - ha persze a rendszerváltó liberalizmusnál összehasonlíthatatlanul kisebb mértékben is - újabb liberális reakciót eredményezett.

Ez azonban már csak a - társadalom által nem a szabadság rendjeként, hanem szabadulásként és szabadosságként fölfogott - liberalizmusnak politikai hattyúdala lehetett. Az állami források újabb és részleges átcsoportosítása az alsó középosztályok javára (természetesen a hatalomba visszatérő és magáról sem megfeledkező győztes felső középosztály vezetésével), amit "jóléti rendszerváltásnak" neveztek, az állami újraelosztás arányainak és maguknak a nagy elosztórendszereknek az érintetlenül hagyása mellett, nemcsak hogy maga is a legtisztább etatizmus volt, de olyan gazdasági válságot eredményezett, amelynek még kezelése sem volt többé lehetséges a régi ellátórendszerek fenntartásával. E költségvetésből finanszírozott rendszereknek a huszonnegyedik órában, tehát rohamszerűen, felülről, az állam csúcsáról elindított radikális reformja, civilizátori tempója végleg a liberalizmushoz kapcsolta a most már minden középosztályi csoportot sújtó - főképpen pedig megrettentő - válságot. Így most már csaknem minden középosztályi csoport vigyázó szemét a megváltó antiliberalizmusra és ennek elhivatottjaira veti. Az illiberális demokrácia magyar föltalálóinak hosszú menetelése a hatalom felé - egy kisebb korszakot képező megtorpanás után - vége felé közeledik.

A korán jött, forszírozott illiberális demokrácia kihívására adott tétova liberális válasz 2002-ben a kibontakozó antiliberális ellenhullámot nem törhette meg, csupán feltartóztatta. A liberális demokrácia sorsa - minden jel szerint - Magyarországon is meg van pecsételve. Jól mutatja a vég közeledtét a liberális erők politikai tétovasága, tehetetlensége, bénultsága, a liberális érzületű társadalmi csoportok csalódottsága saját politikai képviselőikben, részleges vagy teljes kivonulásuk a politikából vagy legalábbis a szavazói bázisokból, egyfajta letargia és beletörődés az elközelgő végbe. Egyfajta halálraszántság érzülete ez, amely a tartós uralmi rendszerek összeomlásának előestéjén uralkodik el hatalmon levőkön és fogyatkozó társadalmi bázisukon egyaránt, s amit nem ellensúlyoznak az "agonizáló beteg" hirtelen erőre kapásai, az egyszer-egyszer visszavett kezdeményezés rohamai, a politikai aktivitás szép fellobbanásai sem. Végjáték ez, de minden látszat ellenére nem a balliberális kormány, hanem a liberális demokrácia végjátéka Magyarországon. Az antiliberális politikai ellentábor régi célkitűzésének megvalósítására - az illiberális rendszerváltásra -, úgy látszik, elérkezett az idő. Akkor hát jöjjön, aminek és akinek jönnie kell? Ave Caesar, moritori te salutant?