A nemzeti egységgel kapcsolatos közhiedelem olyan messzire megy és ragad magával egyébként kiváló intellektueleket is, hogy ma már szentségtörésnek számít leírni azokat a korábban evidens mondatokat, hogy 1956. november 4. után például sokan felszabadultan fellélegeztek, s hogy 1957. május 1-jén a vörös zászlók alatt felvonuló száz- és százezrek közül nem mindenki volt kényszerből jelen. Érdemes a nemzeti egységnek a manapság divatos és hamis definíciója helyett szembenézni a tényekkel.

A teljes nemzeti egység feltételezése, bárhol és bármelyik korszakban, nemcsak történelmietlen, hanem káros is, mert a közvéleményt vágyálmokba ringatja. Ez a legkevésbé sem eredeti megállapításom természetesen nemcsak Magyarországra, hanem minden más nemzet történetére vonatkozik. Gondoljuk meg például, mennyire nem igaz a francia patrióták által évszázadokon át hirdetett mítosz, hogy Jeanne d'Arc, vagyis Szent Johanna angolellenes felkelése során teljes volt francia földön a nemzeti egység. Valójában Johannát francia bíróság ítélte halálra, és amikor sor került a szent kislány elégetésére, addigra őt mind királya - akit Johanna segített volt trónra -, mind hívei régen cserbenhagyták. A szerb nép történelmi tragédiája, hogy vezetői, valamint népi költői mind azt állították: az 1389. évi rigómezei csata során csupa hős szerb ütközött meg a pogány törökökkel, s a szerbek csak árulás miatt vesztették el a rájuk nézve végzetes történelmi csatát. Az igazság azonban az, hogy legalább annyi szerb és más balkáni keresztény szolgált Murad szultán, mint Lázár Vajda seregében. Ennek ellenére a legújabb balkáni háború során szerb milicisták ártatlan bosnyákok ezreit mészárolták le azzal a felkiáltással, hogy utóbbiak a rigómezei török hódítóknak vagy elfajzott szerb árulóknak a leszármazottai.

Természetes, hogy a sok sikert és sok tragédiát látott magyar történelem nagy válságai idején szintén megoszlott a közvélemény, s különösen a politikai és társadalmi vezető rétegben gyakori volt az átállás, a pártváltoztatás. A mohácsi csata idején a későbbi Szapolyai János király tétlenül várt a távolban, miközben a janicsárok szétverték II. Lajos részben cseh és német zsoldosokból álló magyar seregét. Ahhoz pedig elég Gárdonyi Géza felejthetetlen Egri csillagokját olvasnunk, hogy tudjuk: török időkben a nagyurak, köztük a dicsőséges Török Bálint, úgy cserélték a hűséget a török, a Habsburgok és az erdélyi fejedelemség között, mint mások a köpenyüket. Minthogy ezt a tényt később letagadni nem lehetett, kialakult az az elképesztő nemzeti gyakorlat, hogy egyszerre tartjuk nagyszerű hazafinak a török áfium ellen küzdő gróf Zrínyi Miklóst és a török császár zsoldjában álló, török pasai méltóságot viselő, és Erdélybe tatár rablóseregekkel újra és újra betörő Thököly Imrét. Sőt Thököly szobra ott áll a Hősök terén. Vagy tekintsük a Rákóczi-felkelés idejét, amikor ezrek szolgáltak hol kurucként a fejedelem, hol pedig labancként a Habsburgok zászlaja alatt.

Hasonló volt a helyzet 1848-ban, amikor a kezdeti össznemzeti fellángolást elkerülhetetlenül követte a megosztottság. A lakosság abszolút többségét alkotó nem magyar nemzetiségeknek csak kis része fogott össze a magyarokkal, s a magyar ajkúak lelkesedése sem tartott örökké. Emlékezzünk arra, hogy 1848 végén, amikor a kormánynak menekülnie kellett a fővárosból, a forradalmi Batthyány-kormányból csak hárman, Kossuth, Szemere és Mészáros tartott ki, és a nemzetgyűlési képviselők jelentős része már nem jelent meg Debrecenben. Az utóbbiak közül a békepártiak élesen szemben álltak a radikálisokkal, s mindkét fél lehazaárulózta a másikat. Ami a honvédsereget illeti, nehéz véleményt mondani az álláspontjukról, mert sok volt ugyan az önkéntes, nagy részük mégis ugyanúgy kényszersorozás révén lett katona, mint azok, akik az osztrák hadseregben szolgáltak. Választásuk nem volt a katonáknak sem itt, sem ott. Az után pedig, hogy az oroszok 1849 nyarán bevonultak Magyarországra, Kossuthot csak kevesen követték Szegedre, majd Aradra és végül az emigrációba. Aki nem menekült el, és akit nem zártak fogságba, azok közül bizony sokan megkönnyebbülten sóhajthattak fel, hogy vége a szenvedésnek és a pusztításnak. Véleményem szerint a kossuthi emigráció tagjai nem voltak sem jobb, sem rosszabb magyarok azoknál, akik nem örökös harcban, hanem egy kompromisszumos megoldásban látták az ország jövőjét.

Arra már nem is érdemes szót pazarolnunk, mennyire megosztott volt a nemzet az 1918-1919-es, két egymást követő baloldali forradalom és a Horthy Miklós-féle ellenforradalom idején. De hát mást nem is várhatunk egy sokmilliós emberi gyülekezettől, legyen az magyar vagy nem magyar, amelyben minden egyén többé-kevésbé maga dönti el, hogy miként építi a jövőjét. Csak a totalitárius gondolkodók agyában születik meg az a terv (szerencsére hiába), hogy egy nemzet teljes egysége tűzön-vízen keresztül is megvalósítható és megvalósítandó.

A második világháborúban sokan a németekkel szimpatizáltak, mások a németekkel kevésbé vagy egyáltalán nem. A magyar zsidók deportálásában sokan személyesen és lelkesen vettek részt, mások csak bámészkodtak, megint mások az ügyet nem helyeselték, és egy szerény kisebbség aktívan segítséget nyújtott az üldözötteknek. Az 1945-ben alakult demokratikus koalíciós kormányt sokan új, biztató kezdetként értékelték, mások a Miklós Bélákban és Nagy Ferencekben árulókat, szovjetbérenceket láttak.

Az 1947-1948. évi kommunista hatalomátvételt a történészek közül sokan úgy értékelik, hogy nem volt más, mint egy szovjet támogatás mellett végbevitt erőszakos államcsíny; mások ezzel egyetértenek ugyan, de mégis hangsúlyozzák a tömegek egy részének forradalmi hangulatát és készségét. S valóban, nem lehet jelentéktelennek tartani azt, hogy az 1944-ben még csak néhány száz tagot számláló kommunista párt létszáma néhány éven belül egymillió fölé emelkedett. Vagy talán ennyi sok magyar ember lett volna közönséges opportunista?

Magyarországot a Horthy-időkben jobb- és baloldali kritikusai hárommillió koldus országának nevezték, ezért nehezen elképzelhető, hogy közülük ne lettek volna olyanok, akik úgy érezték: nekik igenis nyújt valamit a kommunizmus, amikor a gyerekeiket iskoláztatja, az egészségügyi ellátást - akármilyen primitíven is, de mégis - ingyenessé teszi, s ő belőlük tsz-elnököt, brigádvezetőt, tanítót, házmegbízottat, rendőrt, esetleg recski verőlegényt formál. A volt koldusszegény gazdasági cselédnek vagy a családját vesztett volt zsidó üldözöttnek még az utóbbi is karriernek számított. Tagadhatatlan tény, hogy sokan húztak hasznot a Rákosi-rendszerből, s általában abból az óriási társadalmi forradalomból és őrségváltásból, amely az 1938-as első zsidótörvénnyel kezdődött, s csak 1953-ban, Nagy Imre miniszterelnöksége idején lassult le valamennyire.

1956 őszén én már Amerikában voltam, a hazai eseményekben nem vehettem részt, de hiszem, hogy igazuk van azoknak, akik az októberi napokban nagyszerű nemzeti egységet, lelkesedést, hatalmas közfelbuzdulást tapasztaltak. Gyönyörű napok lehettek ezek. A forradalmi egység azonban mindig csak ideig-óráig tart. A nagy francia forradalom résztvevői néhány éven belül levágták egymás fejét; elképzelhetetlennek tűnik, hogy ha a magyar szabadságharcot nem veri le a szovjet hadsereg, akkor is megmarad
a nemzeti egység; továbbra is együtt érez Déry Tibor, Nagy Imre, Dudás József,

Pongrácz Gergely és Mindszenty hercegprímás. Továbbá nem tudhatjuk, hogyan gondolkodtak azok, akik a tizenkét nap folyamán meghúzódtak lakásukban vagy vidéken továbbra is jártak a dolguk után. Ha valamennyire tényszerűen kívánunk gondolkodni, és nem akarjuk felújítani az 1956 után kialakított hivatalos pártvonalat a magyar nép egységéről, habár ezúttal ellenkező előjellel, akkor számításba kell vennünk azt, hogy november 4-e után igenis voltak jó néhányan, akik fellélegeztek, hogy vége a veszélynek és a zűrzavarnak.

Arra is szeretném felhívni a figyelmet, amennyiben ez valóban szükséges, hogy az emberek esendők. A spanyol polgárháború idején, amikor a republikánus Madridot a nemzetiek éveken át ostromolták, a kommunista La Pasionaria (Dolores Ibárruri) kiadta a világhírűvé vált jelszót: "No pasarán!" (Nem fognak áttörni!), mégis amikor a francóisták bevették a fővárost, százezrek bújtak elő a romok alól, hogy a győzteseket ünnepeljék, és sokan részt vettek a foglyok lemészárlásában. 1944 áprilisában hatalmas tömegek üdvözölték a Párizsba látogató Pétain marsall államfőt; négy hónappal később egymillió párizsi ölelte, csókolta a fővárosba bevonuló amerikai katonákat. És ölelték, csókolták volna De Gaulle tábornokot is, ha nem lett volna olyan elképesztően magas és megjelenésében annyira méltóságteljes.

Vajon nem lehetséges, hogy többen azok közül, akik 1956. október 23-án önként felvonultak a kommunista uralom ellen, 1957. május elsején szintén önként vonultak fel a Kádár-rendszer védelmében? Tudomásom szerint akkoriban még nem lehetett százezreket arra kényszeríteni, hogy tüntessenek, énekeljenek és tapsoljanak, pedig a korabeli filmhíradók szerint a tömegek május elsején így viselkedtek.

Azt is érdemes figyelembe vennünk, hogy az általam gyilkosnak tartott Kádár János történelmi szerepét az ország lakosainak több mint fele pozitívan értékeli. A közvéleménynek tehát elsősorban arra volna szüksége, hogy a múltját reálisan ítélje meg. Ami biztosan nem segíti elő a tisztánlátást, az egy történelmi esemény szentté avatása, mert ha ez történik, akkor azokra, akik a szentíráson valamit változtatni, javítani akarnak, nyomban rásütik az ateista és hazaáruló bélyegét.

A szerző a New York-i Columbia Egyetem emeritus professzora.