„Sokan a társadalom lopakodó visszafátyolosításától tartanak. De egy friss felmérés szerint túlzók a félelmek” – írja a Le Monde Diplomatique német nyelvű kiadásában Niels Kadritzke. (Írása angol fordításban az Eurozine honlapján olvasható.)

A muzulmán fejkendő, a türban viselése a felmérés szerint visszaszorulóban van. Ezért ha az állami egyetemeken engedélyeznék is a kendőt, és ha az egyetemista lányok egy része a család nyomására felvenné is, aligha gyakorolnának nyomást a többi lányra annak érdekében, hogy ők is kövessék a példát.

A türbant nem törvény tiltotta ki az állami egyetemekről, hanem az alkotmánybíróság egy 1989-es határozata, amely úgy szólt, hogy Törökországban az állam világi jellege, a laiklik a legfontosabb alkotmányos alapelv, vagyis az egyéni szabadságjogokat is felülírja. Ezen kíván „segíteni” az az alkotmánymódosítás, amely szerint semmilyen öltözködésbeli megkülönböztetés nem engedhető meg, már amennyiben e tilalom nem ellenkezik a Kemál Atatürk-féle törvények szellemével. Márpedig azok a nyolcvan éves törvények tiltják a hagyományos férfi fejfedő, a fez viselését, s nem csupán az állami egyetemeken, hanem mindenütt. E tilalomnak annak idején 84 férfi kivégzésével adott nyomatékot az új, világi katonaállam.

A változás hívei azzal érvelnek, hogy a régi regula a lányok jelentős részét kizárta az egyetemről. Bármily furcsán hangzik is, az iszlám hívei a nők jogaira hivatkoznak a világi állam őreivel szemben, a férfiak jogait azonban gondosan kerülik. Nem szeretnék ugyanis felbőszíteni a hadsereget, amely a Kemál Atatürk által vasszigorral létrehozott világi állam védelmében felhatalmazva érzi magát akár erőszakos fellépésre is, és 1980-ban ennek tettleg tanúbizonyságát adta, amikor államcsínyt hajtott végre.

A hadsereg 2007-ben is puccsot helyezett kilátásba arra az esetre, ha az iszlám kormányzó párt a maga soraiból választat köztársasági elnököt a parlamenttel. Válaszul Erdogan miniszterelnök új választást írt ki, és jóval több szavazatot szerzett, mint korábban. Pártja, az iszlám gyökerű AKP úgy érzi, hogy az általános választójogra épülő demokráciát védelmezi a katonai kaszttal szemben. Pedig az ellentét mögött más is meghúzódik. Az atatürki állam és a hadsereg hagyományosan a nyugat-törökországi elitet, a „fehér Törökországot” képviselte, amely afféle szegény rokonnak tekintette az ázsiai többséget. Az elmúlt években az anatóliai vállalkozók új, népes csoportja lépett színre, és ez a fiatal középosztály indított most támadást a régi elit hadállásai ellen.

Mindez nem változtat azon, hogy az atatürki alkotmány valóban alapos reformra szorul, ha Törökország csakugyan csatlakozni akar az Európai Unióhoz. De nemcsak abban az értelemben, ahogy az iszlám pártnak tetszik. Például a mai állam egyetlen vallási irányzatot támogat közpénzből és kötelező vallásoktatással, éspedig az iszlám vallás szunnita ágának hanafita irányzatát. A szintén népszerű alevita irányzatot elnyomja, az iszlám többi ágáról már nem is szólva. A más vallásúakat pedig egyenesen idegennek tekinti és kizárja az állami alkalmazásból.

Az európai értelemben vett, világnézetileg semleges világi állam ma nincs napirenden. Ehhez a szerző szerint egy újfajta baloldali pártra lenne szükség. Egyelőre azonban két olyan erő harcának vagyunk szemtanúi, amelyek egyaránt érthetően gyanúsítják a másikat antidemokratikus hajlamokkal.

Kétféle jelen az isztambuli repülőtéren