De megdöbbentünk azon, ahogy Debreczeni tovább fűzi gondolatait. Nem pontosan tudjuk, hová kellene sorolnunk magunkat, hogy helyet kapjunk a "cigány probléma" tárgyalásánál: romák vagyunk, és Debreczeni nekünk nem osztott lapot, ebben az állítólag a "cigány problémáról" szóló nyílt és őszinte beszélgetésben. Azt sem tudjuk pontosan, mit ért Debreczeni nyílt és őszinte beszéd alatt. Úgy tűnik, nem sokkal többet annak taglalásánál, hogy a romák kultúrájából hiányos munkamorál s a tulajdonhoz való sajátos viszony vezethető le.

Debreczeni egész fejtegetését az általunk egyébként rendkívül tisztelt Ungváry Krisztián Olaszliszkáról írott, rendkívül előítéletes és hiányos tudáson alapuló cikkére építi. De még a jeles történész cikkéből is tudható, hogy állításainak az egész országra és a teljes cigányságra való kiterjesztése szerinte is tarthatatlan.

Az állítás az lenne, hogy a nehéz helyzetben lévő nem romák (kultúrájuknak megfelelően) zömében munkából próbálnak megélni, a cigányok meg (ugyancsak kulturálisan determinálva) lopásból és segélyezésből.

Hazánkban kb. egymillió ember gazdaságilag inaktív, tehát nincs állása, nem tanul, nem nyugdíjas. Egy részük biztosan a vagyonából vagy feketemunkából él, de a maradék szám még így is legalább három-ötszörösen meghaladja a munkaképes korú roma lakosság létszámát. És mi a helyzet azokkal a romákkal, akik dolgoztak, de ma már nincs szükség a munkájukra, mert képzetlenek és ma is olyan szakmákra tanítják őket, amikre soha, sehol nem lesz kereslet? Mii a helyzet azokkal a romákkal (a " brazil gépsorral"), akik benépesítik az ország öszszes építkezését és keményen dolgozva elvégzik a koszos munkát? Ők most részei a problémának, vagy sem? És a szakképesített eladók, ápolók, pedagógus asszisztensek és szociális munkások, akik előtt barna bőrük láttán becsapódik a munkaadók ajtaja? Van erre is magyarázatuk a cigány kultúra elemzőinek?

Debreczeni azt állítja, hogy a romák a többletsegély érdekében öt-nyolc (!) gyereket szülnek. Az átlag nagyon messze ez alatt van, de egyébként is úgy tanultuk, hogy a gyerekszülési hajlandóság elsősorban a szülők iskolai végzettségétől függ. Ahogy emelkedik majd (ha a szegregált iskolarendszerben ez lehetséges) a cigányok iskolai végzettsége, és esetleg olyan szakmákat tudnak elsajátítani, amire van kereslet, ugyanúgy csökken majd gyerekeik száma, mint minden népcsoporté szerte a világon.

És hát a lopás. Mi is elítéljük. Talán mert a magántulajdonról alkotott fogalmaink "a XII. század szokásaihoz közelítenek...". Amikor nemcsak a magántulajdon, de a közösségi tulajdon védelme is igen szigorú volt. A tulajdonjog megsértését akasztással, kézlevágással büntették. De persze nem a romákat, akiknek akkor még hírük sem volt errefelé. Viszont a középkorban nem fordulhatott volna elő egy országban se, hogy az adófizetőknek több százmilliárdjába kerüljön a bankkonszolidáció, az olajszőkítés, a privatizációs veszteség, hogy a közbeszerzési eljárásokon elért árszínvonal 20-25 százalékkal haladja meg a piacit, a pályázati pénzekkel finanszírozott fejlesztések árszínvonala pedig 50-100 százalékkal haladja meg a normál beruházásokét. Ezért milyen kulturális determináció felel?

Nem lehetne elvárni az önkormányzatok által állami forrásokból (is) fenntartott iskoláktól, hogy a szegény, iskolázatlan és cigány szülők gyerekeinek is megtanítsák a továbblépéshez szükséges alapismereteket? Ezt nem mi írjuk elő, hanem az alkotmány, a közoktatási törvény, az egyenlő bánásmódról szóló törvény és az EU-joganyag. Az állam pedig jelentős pluszforrást biztosít ehhez a valóban nagyon nehéz munkához. Szerintünk itt nincs tere a mérlegelésnek. Minden szülő, aki kikényszeríti a szegregációt saját gyereke vélt érdeke nevében, csak megnöveli a majdani felnőtt adófizető, a saját gyereke terhét. A tanulatlan szülők szegregált iskolát funkcionális analfabétaként elvégző gyerekei megint csak segélyre szorulnak majd, és a számlát ezért a szégyenért az adófizető fogja kifizetni.

Ha Debreczeni a valóságot leíró kutatásokból indult volna ki, talán azt is észrevehette volna, hogy a fekete ruhás csőcselék közös ellenség, mindkét közösségnek okoztak már egyszer kárt, halált, szégyent pont ugyanezzel a mintával operálva, és ugyanilyen viták közepette sétáltunk együtt a csapdába. Talán, ha nem egymásra tolnánk a felelősséget, hanem összefognánk, és őket közösítenénk ki együtt, talán megúszhatnánk a balhét, és megőrizhetnénk az arcunkat.

A szerző az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány elnöke