Már két évtizede felfigyelt a tudományos közvélemény arra, hogy egyre fogyatkozik az angolna ívóhelye felől a nyugat-európai partokhoz érkező angolnaivadékok száma - mondja Pintér Károly, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium szakmai főtanácsadója. Az angolna sajátos, "kettős életű" halfaj, az Atlanti-óceánnak a közép-amerikai partokhoz közel lévő területén, a Sargasso-tengerben ívik, s a lárvák hoszszú vándorút során, a Golf-áramlattól segítve jutnak Európa partjaihoz. Itt fölfelé hatolnak a folyókon, s - esős időben szárazföldön is vándorolva - a tavakba is bejutnak. Évek múltán, ivaréretté válva visszavándorolnak a tengerbe, hogy leívhassanak. Ezt a folyamatot akadályozza sok helyen és sokféleképpen az ember, így egyre kevesebb ivarérett angolna jut vissza az ívóhelyre. Ezt a tendenciát kell megfordítani. A visszavándorló állomány menynyiségét az uniós akcióterv szellemében 40 százalékra kell növelni.

Ennek érdekében azokon a folyókon, ahol az angolnaivadékok fel-, az ivarérett példányok lefelé vonulnak, a vándorlási időszakban a vízi erőműveket le kell majd állítani; az angolnahalászatot pedig csökkenteni, s azt is szükséges elérni, hogy a kifogott ivadék - az úgynevezett üvegangolna - legnagyobb részét telepítésre hasznosítsák (csak oda, ahonnan vissza is tud vándorolni), és csak kisebb része szolgáljon emberi fogyasztásra. Jelenleg ugyanis a kifogott angolnaivadékok legnagyobb része emberi táplálékként végzi. Vagy intenzív nagyüzemi módon, akvakultúrában fölnevelve - a japánok nagyon szeretik az angolnát, ám az ott honos angolnafaj nem fedezi az igényeket, erre felfigyelt Kína és óriási mennyiségben neveli az Európából importált angolnát, s adja el a szigetországba -, vagy üvegangolnaként. (Spanyolországban az üvegangolnát tojásba keverve, rántottaként fogyasztják.) Az uniós akcióterv értelmében azokban az uniós országokban, ahol az angolna őshonos - tehát telepítés nélkül is nagy mennyiségben előfordul -, nemzeti angolnavédelmi programot kell kidolgozni, szigorítva e hal fogásának feltételeit.

Magyarországot a szigorítás nem fogja érinteni. Mert bár hozzánk az angolna szórványosan mindig is felvándorolt a Fekete-tengerből - ahová a Földközi-tengeren keresztül jut be az Atlanti-óceánból -, de olyan kis mennyiségben, hogy a XIX. század végén megkezdődött mesterséges telepítések előtt eseményszámba ment egy-egy angolna fogása a Duna vízrendszerében. Elméletileg tehát őshonos ez a hal a Fekete-tenger vízgyűjtőjén, de az ide bevándorló néhány példánynak nincs szerepe a faj fennmaradásában, hiszen az innen a tengerbe visszavándorló egyedek mindig el is pusztulnak. A Fekete-tenger mélye ugyanis olyan sok kénhidrogént tartalmaz, amenynyit az aljzaton vándorló angolna nem bír ki. A nálunk lévő angolnaállomány tehát szinte kizárólag telepítésekből származik. Mint ismeretes, 1991-ig, a nagy balatoni angolnapusztulásig nagy mennyiségben telepítették az ország több vizébe, s fogták vissza, exportálták Nyugat-Európába. Jelenleg bizonyos előírások betartásával fogható - például: a horgászok naponta tíz kiló angolnát ejthetnek zsákmányul, méretkorlátozás nincs -, s nem várható szigorítás sem.

Még sok a titok

Angolnaügyben máig sok a rejtély. Például, hogy a Sargasso-tengerben ívik, továbbra is csak feltételezni lehet - abból, hogy a legkisebb, legkevésbé fejlett angolnalárvákat itt találták meg a kutatók -, mert az ivarérett angolnákat csak kis menynyiségben, s mindössze az európai kontinentális talapzat határáig sikerült nyomon követni a visszaút során - innentől eltűnnek. Jelenleg is vizsgálják, milyen esetleges, az amerikai kontinens felé tartó mélytengeri áramlatok húzódhatnak a területen, amelyek az ívóhely felé igyekvő angolnát is segíthetik. Az is lehet: az ívás az európai partokhoz viszonylag közel, az aljzaton megy végbe, s egy mélytengeri áramlás az ikrát sodorja a Sargasso-tengerig, ahol a lárvák kikelnek - s innen már ismerős a történet. Egyébként az angolna iparszerű szaporítása máig megoldatlan.

Az angolnát máig nem sikerült iparszerűen szaporítani