Ami arról a politikai térfélről jön, minimum az ördögtől való, ha esetleg mégsem, akkor is.

Annak idején még az se váltott ki különösebb lelkesedést, hogy a bűntudattal terhelt Horn-kormány olyan privilégiumokkal stafírozta ki az egyházakat, amelyekről a rendszerváltás utáni években álmodni se mertek volna. Pedig akkor a jobboldal volt hatalmon.

Szóval, egyáltalán ne csodálkozzunk, hogy a jobboldal legújabb kormánybuktatási kísérlete, azaz a népszavazás előtti kampány ismét csak az MSZP-SZDSZ ellenfelei között találja az egyházakat. Életünk egyik biztos kapaszkodóját veszítenénk el, ha másként lenne. Újdonságként hat viszont az a gyümölcsözőnek ígérkező kapcsolat, amely az egyházak és a szakszervezetek között látszik kibontakozni. Nemrégiben katolikus méltóságok találkoztak (többek között) az egészségügyi dolgozók, a ligások és a munkástanácsok képviselőivel, ugyanezt a kört most a reformátusok futották meg. A szakszervezetek elvi alapállása szerint a tőkének és az üzleti szférának a társadalom egésze iránt felelősséget kell viselnie, az egyházak pedig minden kezdeményezést támogatnak, amely az emberi értékek és a szolidaritás megőrzését szolgálja. A két álláspont könnyen szinkronba hozható: legyen úgy, ahogyan a Fidesz akarja! A kölcsönös hiteltelenség állapotában vagyunk. A kormánynak eddig nem sikerült meggyőznie az embereket arról, hogy néhány látványosan becsődölt terv után képes lesz tisztességesen levezényelni az egészségügyi reformnak hívott valamit, az egyházak meg nehezen tudják elfogadtatni, hogy legjobb szakmai meggyőződésükből, és nem a szokásos dafkéból állnak ellen. Ráadásul megint jöhet a vád, hogy beleártották magukat a nagypolitikába.

Igaz. Azzal, hogy az egyházak véleményt nyilvánítanak népszavazási kérdésekben (is), valóban kilépnek (újra) a politikai küzdőtérre. Lehet, hogy jól teszik, lehet, hogy nem, de annyit azért tisztázzunk: az egyházaknak ehhez joguk van. Felemás lenne olyan elvárásokat megfogalmazni, hogy amikor szélsőséges, rasszista csoportoktól kell elhatárolódni, akkor kötelességük politizálni, egyébként meg jobban teszik, ha csöndben maradnak.

Más kérdés, hogy az egyházak szövetségesének ajánlkozó szakszervezetek se makulátlanok. Sokak szemében nem feltétlenül Cser Ágnes, Gaskó István vagy Palkovics Imre testesíti meg azt a szakszervezeti vezetőt, aki tűzön-vízen át, külső politikai érdekekkel nem törődve küzd a munkavállalókért.

Na, jó. De hol vannak többiek?