"Mit tanulhat a magyar értelmiség Pierre Bourdieu-től?" - kérdezi a Méltányosság Politikaelemző Központ honléapján olvasható tanulmányában Fáber Ágoston. Röviden ismereteti a szerepvállaló értelmiségi bourdieu-i modelljét, majd kifejti, hogy a csapatmunka, a módszertani szigor, a pártpolitikai értelemben vett függetlenség elvei miatt  lehet a bourdieu-i modell különösen érdekes a magyar értelmiség és politikai elemzés számára.

Fáber Ágoston részletesen vizsgálja, hogy milyen folyamatokat indított el a  kormány egészségbiztosítási reformja a magyar értelmiség jelentős csoportjaiban. Idézzük Fáber Ágoston tanulmányából a  2007 végén született két nyilatkozat, a "Válaszúton" és "Válasz a válaszútonra" elemzését.

    "Tavaly december közepén száznegyven értelmiségi (aláírásukkal ellátva - a névsort lásd itt) nyílt levelet tett közzé, Válaszúton címmel, arra kérve a kormánypártokat, hogy a december 17-i parlamenti szavazáson ne szavazzák meg a társadalombiztosítási rendszer átalakításához szükséges törvényjavaslatokat. A levél elején az MSZP-t szembesítik Gyurcsány Ferenc korábbi, a maival ellentétes álláspontjával: „Gyurcsány Ferenc a legutóbbi parlamenti választások előtti vitában maga is amiatt aggódott, hogy „…el fog válni a szegények biztosítója a gazdagok biztosítójától…”. Ezért kérjük a szocialista pártot, a kormánypárti képviselőket, hogy ne bontsák föl az egységes biztosítási rendszert, utasítsák el a parlament előtt fekvő társadalombiztosítási reformtervezete”. Emellett azzal érvelnek, hogy a tervezett átalakításokkal szemben rég nem látott egyetértés körvonalazódik a társadalom egészében, amit a kormány figyelmen kívül hagy, és még érdemi vitára sem hajlandó a kérdésben.

 Az egyöntetű társadalmi elutasítás tudatában (még a szociáldemokrácia természetes bázisát adó szakszervezetek is szembefordultak a kormánnyal – hangsúlyozzák az aláírók) a kormány nem teheti meg, hogy olyan intézkedéseket hoz, melyek nem adnak garanciát arra, hogy „a társadalom ne szakadjon ketté” gazdagokra és szegényekre, az átalakítás nyerteseire és egyértelmű veszteseire. A levél konklúziója tehát az, hogy széleskörű, demokratikus alapokon nyugvó érdemi vitára van szükség – noha az aláírók, csakúgy, mint a kormány és a miniszterelnök, saját határozott álláspontjukból úgy tűnik, nem kívánnak engedni. A petíció záró bekezdésében a tiltakozó értelmiségiek a kormányt saját hangoztatott baloldaliságával is konfliktusba igyekeznek állítani: „Önök kétféle úton indulhatnak el: vagy antidemokratikus, minden baloldali elvet megtagadó döntést hoznak, vagy – híven azokhoz a korábbi elképzelésekhez, amelyek jóvoltából ma önöké a döntéshez szükséges többség, s amelyek valóra váltásához érvényes fölhatalmazásuk volt a magyar néptől – újrakezdik a párbeszédet a közvéleménnyel. Ezt követeli a nép szolgálatának erkölcse, amelyre fölesküdtek.”

    A Válaszúton című petícióra pár nap elteltével megszületett egy – akár éles hangvételűnek is nevezhető – válasz, „ellenpetíció” is, melyet száztizenhét értelmiségi írt alá (névsorukat lásd itt), közülük számosan – a másik petíció aláíróihoz hasonlóan – szakmájuk elismert képviselői. Válasz a válaszútonra című levelükben arra kérik a másik nyílt levél aláíróit, állásfoglalásukkal ne hátráltassák a szükséges reformok életbe léptetését. Az „ellenpetíció” szerzői és aláírói ezt írják: „Kérjük, ne csapják be magukat és a közvéleményt. Sokan sokfélét gondolunk a törvényjavaslat kompromisszumos megoldásairól. Mindamellett jó lelkiismerettel nem állítható, hogy a törvény megszületése veszélyeztetné az emberek, különösen a szegények hozzáférését az ellátáshoz, hiszen a törvényjavaslat fenntartja a minden magyarországi lakosra kiterjedő, kötelező egészségbiztosítást, a jövedelemarányos járulékfizetést és a szükséglethez igazodó ellátást. Önök elismerik, hogy az egészségügy 'borzalmas állapotban van', mégis szembeszegülnek azzal, hogy átalakítsuk azt az intézményrendszert, amely évtizedek óta újratermeli ezeket az állapotokat. Ne tegyenek úgy, mintha ma nem szelektálna a rendszer ember és ember, tehetősebbek és elesettek, jól szituáltak és periférián tengődők között. Önök sem tagadhatják, hogy a hivatalban lévő kormány számos intézkedése ezeknek a különbségeknek a mérséklésére is irányul. Idézzék fel, mi mindent tárt fel a magyar társadalomtudomány és művészet arról, hogy miként tartja kiszolgáltatottságban az embereket az államelvű berendezkedés, és ne akadályozzák azokat a próbálkozásokat, amelyek a rendszer hatékonyabbá és igazságosabbá tételére irányulnak. Ne álljanak annak a rendszernek a pártjára, amely az egészségügy válságának okozója.”

    Ami azonnal feltűnik, az az írás közvetlen, már-már kioktató hangvétele, valamint a nem is annyira társadalom-, mint sokkal inkább gazdaságfilozófiai eltérés a fentebb ismertetett két szöveg között. A szavak szintjén hangoztatott elérendő célok ugyanis mindkét aláírói kör esetében ugyanazok: jobb minőségű ellátás és nagyobb egyenlőség a szolgáltatásokhoz való hozzáférésben. Az eltérés az ezek megvalósításához vezető ideális út kijelölésében mutatkozik. Míg az első levél aláírói, nem tagadva a reformok szükségességét, döntően állami kézben hagynák az egészségbiztosítási rendszer egészét, addig a második szöveg a rendszer piacosításának és a szolgáltatók versenyeztetésének szükségességét hangsúlyozza. Ha némiképp a sorok között is, de egyértelműen szakítást követel a Kádár-rendszer paternalizmusával, az első petíció aláíróit annak védelmezőjeként tüntetve fel: „Idézzék fel, mi mindent tárt fel a magyar társadalomtudomány és művészet arról, hogy miként tartja kiszolgáltatottságban az embereket az államelvű berendezkedés”.

    A két petíció megszületését nem csak a jelen probléma (nevesül az egészségügyi rendszer átalakítása) szempontjából ítélhetjük fontosnak: azok megjelenése hatására figyelemreméltó erjedési folyamat veheti kezdetét a hazai politikai életben. Úgy tűnik, a teljességgel kétosztatú, kétpártrendszeri logikában gondolkodó hazai közvéleményen (és értelmiségen!) belül más, újfajta hasadási pontok keletkezhetnek, s ez hozzájárulhat ahhoz, hogy a nyilvánosságot egyedüliként uraló kormánypárti és ellenzéki nézőpontok és álláspontok mellett mások is megjelenjenek. A két petíció ugyanis egyértelműen az alaptalanul homogénnek tekintett ún. „balliberális” értelmiségen belül kevéssé nyílt formában, de már régóta meglévő hajszálrepedésbe látszik éket ütni. A két petíció aláíróinak névsorából a jobboldali értelmiség neves képviselői, akik máskor nem idegenkednek egy-egy petíciót aláírni, teljességgel hiányoznak.

    A Válaszúton ismertebb aláírói inkább a baloldal bal oldalához köthetők, többnyire az MSZP-SZDSZ-kormány jelenlegi tevékenységét kritikával szemlélő értelmiségiek. A teljesség igénye nélkül: Artner Annamária közgazdász, Ferge Zsuzsa szociológus, szociálpolitikus, Galló Béla politológus, az Egyenlítő folyóirat főszerkesztője, Krausz Tamás történész, az Eszmélet szerkesztője, az MSZP Baloldali Tömörülés platformjának alelnöke, Puzsér Róbert újságíró, történész, globalizációkritikai rádióműsorok készítője, Szalai Erzsébet szociológus, Tamás Gáspár Miklós filozófus, az ATTAC Magyarország alelnöke, Vajnai Attila, a Magyarországi Munkáspárt 2006 elnöke és a Marx Károly társaság több tagja.

    A Válasz a Válaszútonra aláírói a kormányhoz közelebb álló értelmiségiek, zömmel a szociáldemokráciától a liberalizmusig terjedő spektrum képviselői, akik közül sokan nem csak ez irányú szimpátiájuk okán, de intézményesen is kötődnek vagy kötődtek a koalíció valamelyik pártjához; ez – a véletlen furcsa játékának köszönhetően – főleg a névsor első feléből kiemeltekre igaz. Ugyancsak a teljesség igénye nélkül: Bauer Tamás közgazdász, volt SZDSZ-es országgyűlési képviselő, Békesi László közgazdász, a Horn kormány volt pénzügyminisztere, Bokros Lajos közgazdász, a Horn-kormány volt pénzügyminisztere, Csepeli György szociológus, az SZDSZ-vezette informatikai minisztérium volt politikai államtitkára, Csillag István közgazdász, volt SZDSZ-es gazdasági miniszter, Dessewffy Tibor szociológus, az MSZP politikai agytrösztjének, a Demosnak a vezetője, Halmai Gábor alkotmányjogász, az Országos Választási Bizottság SZDSZ által delegált alelnöke, Heller Ágnes filozófus, Jancsó Miklós filmrendező, Kis János filozófus, az SZDSZ volt elnöke, Ormos Mária történész, Rainer M. János történész, Ranschburg Jenő pszichológus, Vásárhelyi Mária szociológus.

    A Válaszúton nyílt üzenet a kormánynak, de joggal feltételezhetjük, hogy a Válasz a válaszútonra, noha explicit formában az első petíció aláíróinak szánt reakció, inkább a kormánynak szól. Aláírói indirekt formában támogatásukról biztosítják a kormányt a reformok folytatásában, s egyben a közvélemény számára is egyértelművé kívánják tenni: noha a közvélemény-kutatások alacsony szimpátiát jeleznek a kormánypártok esetében, az értelmiség egy ismert, a tudomány világában is tekintéllyel bíró része annak reform-törekvései mögött áll.

    A két petíciót aláírók között azok aránya, akik magukat közgazdászként aposztrofálták, közel azonos, a Válaszúton száznegyven aláírója között tizenkilenc, a Választ aláírók között húsz közgazdászt találunk, s ez alapján joggal feltételezhetjük, a két tábor képében nem a gazdasági racionalitás és a gazdasági valóságtól elrugaszkodott társadalmi utópia áll szemben egymással.

Ha értelmezési kísérletünket a szavak szintje fölé emeljük, láthatjuk, hogy a két nyíltlevél egyben a baloldaliság meghatározásáért folytatott vita terepe is, a „Mit jelent baloldalinak lenni?” és a „Ki képviseli Magyarországon a baloldalt?” kérdésekre történő – egyelőre csak implicit – válaszadási kísérlet. A két petíció ezen intellektuális-hatalmi küzdelem része is, és mint olyan, lehetőséget adhat arra, hogy a baloldaliság=kormánypártiság (és jobboldaliság=szimpátia az ellenzékkel) képlete oldódni kezdjen, és alternatív hangok is megjelenjenek a baloldalon (és talán a jobboldalon is). Ezt Bourdieu az osztályozás harca terminusban ragadta meg (lutte des classements), szembehelyezve azt az osztályharc (lutte des classes) ortodox marxista terminológiájával.

Mind a baloldalon, mind pedig a jobboldalon belül zajlottak már viták, önmeghatározási kísérletek, gondoljunk egyik oldalon Gyurcsány Ferencnek a 2005-ben napvilágot látott Útközben című könyvére, de a Fidesz tavaly év végén megjelent Erős Magyarország címet viselő programja szintén öndefiníciós kísérletnek is tekinthető. Ennek ellenére rendkívül messze vagyunk még attól, hogy a bal- és jobboldaliság, a liberalizmus, a szociáldemokrácia vagy a konzervativizmus múltját, jelenét és jövőjét széleskörűen megvitattuk volna; ez annál is inkább fontos lenne, mivel olyan országban élünk, ahol a szociáldemokráciának és a konzervativizmusnak is nehezére esik önmagát szilárd és széleskörű konszenzus övezte hagyományokhoz kapcsolni, s ahol a bal és jobboldaliság sok tekintetben helyet cserélni látszik egymással."

A reformok fellazíthatják a zárt értelmiségi táborokat?

"A Gyurcsány-kormány átfogó, a megszilárdult érdekviszonyokat fellazító reformintézkedései viszont lehetőséget adhatnak arra, hogy a szokásos, pártpolitikai alapú látásmód és szembenállás egyéb szempontok mozgósításával oldódni kezdjen" - vonja le a következtetést Fáber Ágoston. - "Sokáig úgy tűnt, sem az értelmiségnek, sem az egyszerű szavazópolgároknak nincs igényük olyan értelmiségi véleményformálókra, akik saját tudományos munkásságuk, tekintélyük talaján állva, s nem megelégedve a Sartre-i vagy a Foucault-i elméleti spekulációkkal, specifikus (szak)tudásukat felhasználva képesek hiteles, de a pártpolitikai logikát felülíró állásfoglalásokat tenni. Szükség lenne olyan véleményformálókra, akik a pártpolitikai kétosztatúság logikájának nem engedve képesek tudományos munkásságukra alapozva érvelő módon, egymás meggyőzésének és megértésének szándékával a nyilvánosságban egymással vitatkozni. Az ideális helyzet pedig az lenne, ha megjelenhetnének olyan a véleményformálók is, akik egy-egy párt álláspontja melletti érvelést nem tekintik kötelességüknek, állásfoglalásaikat nem anyagi vagy pártpolitikai szempontok, hanem – Pierre Bourdieu-höz hasonlóan – saját szakmai és morális lelkiismeretük és értékelkötelezettségük alakítja. Ez nem csak Franciaországnak, de minden kétséget kizáróan Magyarországnak is hasznára válthatna."

Fáber Ágoston: Mit tanulhat a magyar értelmiség Pierre Bourdieu-től? (A teljes szöveg a Méltányosság Politikaelemző Központ honlapján olvasható>>>>)