Tegezve és magázva
Ez a felszín. Hogy egyébként nincs felelősségteljesebb, de legalábbis kockázatosabb vállalkozás, mint egy géniusz közelébe kerülni, azt az arles-i Van Gogh Alapítvány kiállítása vidoran és tanulságosan bizonyítja. A gyűjtemény, amely huszonöt éve azért jött létre a mester nagy korszakának és drámájának színhelyén, hogy összegyűjtse az egyetemes kortárs művészet Van Gogh-értelmezéseit és -felajánlásait, Debrecen számára bőkezűen válogatott. Ahhoz mindenképpen, hogy kitessék, milyen sokfélét takarhat az egynek vélt Hommage á Van Gogh fogalom. Hogy műveken és remekműveken kívül most is belefér tolakodás, szerény képesség ágaskodása és a blamázs is.
Vincent barátomnak - mondja a francia Bret képcíme, holott sok oka nincs a fraternizálásra. Nagy vásznán egymás mellé másolja az ismert figurákat, és az izgatott, fájdalmas, tébolyult ecsetcsapásokat is körülbelül hasonló eredetiséggel értelmezi, mert az övéi sűrűk, ám tompák és unalmasak. De letegezi a hódolat tárgyát minden megszólítás nélkül is a színezett relief készítője, aki egyszerűen az arles-i szobát domborítja modorosan "vegyes technikából", bizalmaskodik csupán a Picasso-fényképeket kivágott Van Gogh-virágokkal összeragasztgató fotóalkotó. Jó napot Van Gogh úr - adja meg a tiszteletet ezzel szemben a francia Doutreleau, képben is, amely fájdalmas-finoman elmosódott portré, megjelölve az irányt a mestert respektussal, mert teljesítménnyel megszólítóknak.
Örvendetesen sok a nagy név az utóbbiak között. Rosenquist, az amerikai pop-art sztárja a szó szoros értelmében átszabja a stílusról, az életművéről és a mesterről alkotott képet, mert keskeny papírcsíkokból, Van Gogh-színű, éles nyesedékekből úgy szövi újra az arcképet, hogy az új értelmezést kap. A másik pop-istenség, Lichtenstein is megtiszteli önmagát és a hódolat tárgyát. Nemcsak azzal, hogy obligát raszterpontos technikáját mellőzte méretes litográfiájának megkomponálásakor, hanem azzal is, hogy ez a szitával házasított nyomat lendületes, megintcsak értelmező, tud újat mondani Lichtensteinről is, Van Goghról is. A Christo házaspár hozzájárulása pedig megejtő. Először csak egy mesteri grafikai ábrázolást veszünk észre a tarasconi postakocsiról, s csak később azt, hogy Christo és Jean-Claude a batárt csomagolta be gyöngéden, látható reverenciával.
A fentiek is bizonyítják, hogy az alapítvány vezetői sikeresen begyűjtötték a hatvanas-hetvenes évek nagy eseményeinek főszereplőit. Valóban. Így mutatkozik be a nyegle önismétlés, a maga hírnevére már oly keveset adó sztár magatartás is. A realitásterrorjával hajdan világot rengető Cesaré, aki Vincent karosszéke címen vízcsapot, satukat, Napóleon-büsztöt, gipsz Mária-szobrot és készséges interpretációk számára értelmezendő további elemeket halmozott fel, és kötözött át zsineggel. Arman, a hajdan banális világunkat összepréselő Arman sem komprimál. Csak összerak irónia nélkül, dráma nélkül, blaszfémia nélkül közhely-rekviziteket. S ha máshol nem, Jasper Johns Zseblámpájánál felmerül a profán kérdés, amelyre a válasz a dokumentumokból nem egyértelmű, hogy tudniillik honoráriumért vagy grátisz dolgoztak-e az alapítványnak a kiválasztottak.
Mindazonáltal a vendégkiállítás nagyon színes és sok, idehaza még mindig nem eléggé ismert látnivalót kínál. Olyan, mint egy jó hangulatú emlékvacsora valamikor a harmincas években. Amelyen felettébb fontos volt, hogy kinek a neve olvasható az emlékserlegen, de nem kevésbé az, hogy kik ülték körül az asztalt, s kivált, hogy ki mondhatta az emlékbeszédet.
