Ez önmagában nem meglepő, hiszen nemcsak közgazdasági, hanem gazdaságpolitikai vita is zajlik, amely, mint a neve is mutatja, politikai is, azaz értékítéletektől, politikai álláspontoktól sem mentes. Nincs ez másképpen máshol sem, de az sajátosan magyar jelenség, hogy a vitában kevés szó esik szisztematikus közgazdasági elemzésről, s ami még furcsább, első ránézésre elbújik a markáns politikai tartalom is. A vita alapján nem úgy tűnik, hogy közgazdászaink túl jó munkát végeztek, ha elfogadjuk George Stigler álláspontját a közgazdászok feladatáról, miszerint "noha a közgazdászok többnyire elfogadják a társadalmukban uralkodó értékeket, szakmai hozzáértésük nem abban nyilvánul meg, hogy a népszerű kívánságokat egy félelmet és tiszteletet ébresztő szakmai bikkfanyelven fogalmazzák meg. Szakértelmükről akkor tesznek tanúbizonyságot, ha megértik, hogy a gazdasági rendszer miképpen működik alternatív intézményi feltételek közepette. A közgazdászok hozzájárulása a népszerű gazdaságpolitikai vitákhoz abban áll, hogy tudományuk sajátos eszközeivel feltárják a különféle gazdaságpolitikai javaslatok megvalósításának várható következményeit".

Egy napilap persze nem ideális terepe az elmélyült vitának, de a magyar valóság az, hogy ez a vita a szakfolyóiratok és a vitairatok szintjén sem zajlott le, aminek több oka is van. Az első és talán legfontosabb ok, hogy a közgazdasági elemzés a legritkább esetben szólóműfaj, a problémák összetettsége gyakorlatilag kizárja, hogy egy közgazdász egy ilyen méretű problémát egymaga átlásson. Ez persze máshol is így van, ezt a problémát a tudományos közélet és/vagy nagyobb elemző csapatok léte oldja meg. Makrogazdasági témában hazánkban azonban alig van tudományos közélet, az MNB-n kívül nincs olyan csapat, amely képes lenne ezekhez a problémákhoz eséllyel hozzányúlni. Ez a tény már maga sokat elmondhat a magyar gazdaság állapotáról, hiszen sem magán-, sem állami kereslet nincs ezek szerint ilyen típusú szolgáltatások iránt.

Témánkhoz visszakanyarodva, a vizsgált kérdés sajátossága, hogy az idősorok szisztematikus vizsgálatán alapul, ahol a vizsgálat általában modellalapú. A modellekre nem divatból van szükség, hanem azért, mivel az összetett kapcsolatok egyszerű parciális elemzésekkel már alig átláthatók. A közgazdászok ideális esetben elemzési munkájuk döntő részét a gazdasági változók idősoros vizsgálatával végzik, és jobb egyetemeken hamar megtanulják, hogy minden idősor három komponensre bontható: trendre, ciklusra és zajra. E három alkotóelem összege a ténylegesen megfigyelt gazdasági változó, amelynek egy adott értéke mellett is teljesen eltérő következtetésre juthatunk, attól függően, hogy a három rész relatív hozzájárulása milyen. A mostani vita a hosszú távú növekedési potenciálról szól, tehát a növekedés azon részéről, amelyet megtisztítunk mind az egyedi hatásoktól, azaz a zajtól, mind egy privát gazdaságban teljesen természetes ciklikus mozgástól. Mivel ez a három komponens közvetlenül nem megfigyelhető, így valamilyen becslési eljárást kell alkalmaznunk, hogy a fenti zavaró hatásokat kiszűrjük. Az egyik legegyszerűbb, ezért a leggyakrabban használt módszer az, hogy megpróbáljuk a ciklus és a zaj komponenst közvetlenül azonosítani, a másik az, hogy átlagoljuk az idősorokat, és így próbálunk ciklust és zajt szűrni. Nem meglepő, hogy azok, akik ezeket a módszereket választották (Vértes András, Greskovits Béla), sokkal inkább azt hangsúlyozzák, ma még nem állítható biztonsággal, hogy valódi növekedési problémával állunk szemben. Mivel a vita többi résztvevője eleve abból indul ki, hogy probléma van, nem meglepő a két említett szerző "módszertani dühe", amelynek következtében már a kiinduló kérdés jogosságát is vitatják, a két tábor elbeszél egymás mellett. Emiatt szükséges Vértes András és Greskovits Béla álláspontjára is reflektálni, mielőtt továbbmehetnénk, mivel úgy tűnik, hogy a kormányzati szereplők is hajlamosak az ő álláspontjukat osztani.

Vértes Andrásnak teljesen igaza van abban, hogy bár tavaly 1,5 százalék körül alakult a gazdasági növekedés, ez nem feltétlenül tartalmaz sok új információt a várakozásokhoz képest, annak ellenére, hogy korábban a konszenzus 2,5 százalék körül volt. Az érvelés lényege, hogy a tavalyi növekedés azért lett kisebb, mint korábban vártuk, mivel a mezőgazdaság gazdaságpolitika által nem befolyásolható tavalyi gyenge teljesítménye és a növekedés számbavételi változásaiból következő alacsonyabb növekedés egyszeri hatásnak, a fenti értelmezési keretben zajnak tekinthető, így ez nem tartalmaz információt a trendnövekedésre vonatkozóan. Ha hosszabb idősorok átlagolásával tisztítjuk az adatokat, azaz egyre hosszabban visszanézünk, annál kevésbé tűnik problematikusnak a magyar növekedés mind önmagában, mind a versenytársakhoz képest. Logikus érvelés: kérdés, hogy a módszer helyes-e? Szerintem nem. Egyetértek abban, hogy a tavalyi évet főleg egyedi tényezők tették olyan szörnyűvé, amilyen az végül is lett, de a választott módszer azt is megkövetelné, hogy ezeket az egyedi tényezőket a megelőző évekből is szűrjük ki. Ha ezt megtesszük, azt kapjuk, hogy az európai gyors konjunktúra és a költségvetés jelentős lazulásából származó trend feletti keresletnövekedés hatásától megtisztítva a trendnövekedés a megelőző években is szisztematikusan alacsonyabb volt, mint hittük. Úgy is mondhatnánk: nem a tavalyi év az, amelynek fel kellett volna hívnia a növekedési problémákra a figyelmet, hanem a megelőző "problémamentes" éveknek, bár a tavalyi év folyamatai sem tanulság nélküliek, főleg abból a szempontból, hogy milyen jelentősége lehet egy gazdaságban a magánszektor bizalmának.

Az egyszerű átlagolásra alapozott módszerek a versenytársainkkal való összehasonlításra nem alkalmazhatók, mivel a régióban rajtunk kívül mindenki konszolidálta a költségvetését többé-kevésbé elfogadható szintre, amit az átlagolással nem tudunk kiszűrni. Ez a módszer a javunkra torzít. Ha az átlagolásokat a 2009-2010-ig szóló előrejelzések figyelembevételével valósítjuk meg, amikor ez a torzítás már nem áll fenn, akkor relatív teljesítményünk látványosan gyengébb lesz a régión belül. Sajnálatos, hogy a magyar közgazdászszakma és a magyar gazdaságpolitikusok figyelmét ezek az információk elkerülték, annak ellenére, hogy a MNB már évek óta reális lehetőségként foglalkozott a potenciális növekedés csökkenésével. De fontos azt is hangsúlyozni, hogy a fenti módszerek szisztematikus alkalmazása esetén is a növekedés tartós lassulása tisztán elemzési vagy intellektuális szempontból még mindig nem bizonyosság, hanem csak egy nagyon is valószínű lehetőség, amit csak az idő tud eldönteni. Ezért nem meglepő Greskovits Béla álláspontja, hiszen fejlődésgazdasági nézőpontból 30 évnél rövidebb folyamatokra nem is érdemes rápillantanunk. Ha ennél rövidebb időtávot vizsgálunk, akkor is nagyon félrevezető lehet növekedési adataink közvetlen összevetése, hiszen az összehasonlított országok ciklikus, de még akár a felzárkózási folyamaton belüli helyzete is jelentősen eltérhet. Kis kockázattal lehet állítani, hogy a következő években a ma látható éktelen növekedési különbség zárulni fog, a kulcskérdés versenytársaink és a mi várható potenciális növekedési ütemünk különbsége. A EU és az OECD által néhány éve végzett vizsgálatok azt mutatták, hogy a cseh, szlovák és magyar gazdaság potenciális növekedési üteme meglehetősen közel esett egymáshoz, ezek 4-4,5 százalék körül voltak. Az elmúlt évek kirobbanó teljesítménye nem szükségszerűen emelte meg az ő potenciális növekedési ütemüket, hiszen a látványos növekedés egy része ciklikus, az európai konjunktúrával együtt ezek a gazdaságok is a csúcson voltak tavaly. Tehát miközben az ő potenciális növekedésük nem feltétlenül nőtt, az a néhány elemzés, amely a magyar gazdaság potenciáljáról szól, azt mutatja, hogy a mi potenciálunk ma inkább 3,5 százalék közelében van. A különbség tehát nem a megfigyelt 6 százalék fölötti növekedés szemben a mi 1,5 százalékunkkal, hanem 4,5 százalék 3,5 százalék helyett, ami persze hosszú távon még mindig óriási különbség. Ráadásul ezek a becslések nem azt állítják, hogy ez a helyzet biztosan így is marad, hanem csak azt, hogy középtávon változások nélkül ez a legvalószínűbb, ezért értelmetlen ma még a gazdasági modellről szóló vitaként értelmezni a kialakult álláspontokat, hisz az egy igazi hosszú távú probléma. Az persze nem árt, ha már egy ilyen vitába belekezdünk, mint ahogy azt Greskovits Béla tette, akkor a vizsgált országok alapvető jellemzőivel tisztában vagyunk, ellenkező esetben ugyanis a tények vizsgálata hamar alááshatja mondandónkat. A baltiak tényleg más liga, mint mi, de közel sem abban az értelemben, ahogy Greskovits Béla azt hiszi.

Miközben intellektuálisan talán még mindig nem elég mindenkinek az összegyűlt bizonyíték, gazdaságpolitikailag ez bizonyosan nem igaz. Növekedési szempontból nem lehet ugyanis azon veszíteni, ha olyan, máshol bevált politikákat kezdünk el alkalmazni, amelyek a hosszú távú növekedést próbálták emelni. Amiért ma ilyen politikák nincsenek, annak nem gazdasági, hanem politikai okai vannak, nyilván ezen politikák előnyeinek és hátrányainak a megoszlása kedvezőtlenül érintené a mai kormányzó pártok politikai bázisát, annak ellenére, hogy valamilyen elvont jóléti mérce szerint ez "jó lenne" az "országnak".

Nem véletlen, hogy a vita legtöbb hozzászólója a növekedési problémára koncentrált, és a megteendő lépések kerültek előtérbe. Miközben a vitában számos megfontolandó javaslat született, igazából elmaradt annak a két kérdésnek a megválaszolása, hogy a sikeresnek tekintett országok esetében a közgazdasági elmélet mit is tekint a siker okának, és ha ilyen sikerokok jól azonosíthatók, azaz nyilvános tudást alkotnak, akkor miért is vannak sikeres és sikertelen országok egyáltalán, miért nem alkalmazza ezeket a recepteket mindenki.

Ha szisztematikusan kezdjük el vizsgálni, hogy a sikeres, gyors konvergenciát felmutató országok teljesítményét mi magyarázza, meglepő módon azt találjuk, hogy három olyan tényezőt találunk, amelyek a magyar gazdaságpolitikai vitákban alig merül fel. A "sikerességi irodalom" ugyanis azt mondja, hogy a három meghatározó tényező: az ország földrajzi elhelyezkedése, a gazdaság nyitottsága és az intézmények minősége. Egyik tényező sem determinálja önmagában a sikerességet, ezek változnak és változtathatók, esetleg kompenzálhatók.

Magyarország nincs túl közel a világgazdaság mai motorjaihoz, de igen közel van a világgazdaság egyik legfejlettebb régiójához, az eurózónához, ezért az esélyei jók, bár kevésbé, mint akár a cseheké, akár a lengyeleké, akik földrajzi értelemben is közelebb vannak Európa gazdasági szívéhez.

Általában adottnak vesszük, hogy Magyarország nagyon nyitott, a verseny feltételei adottak az áru- és a munkapiacokon is. A tények azonban nem ezt mutatják. Az OECD-termékpiaci szabályozottsági indikátor alapján Magyarország 1998-ban a vizsgált 28 országból a 21. volt, 2003-ra a 30 országból már csak a 27. Az adatok tehát azt mutatják, hogy relatív értelemben a verseny feltételei ebben az időszakban nem javultak, hanem romlottak, és az abszolút helyezésre sem lehetünk túl büszkék. A vitában szinte fel sem merült, hogy a munkapiacunkkal is nagyon súlyos problémák vannak, s nem is feltétlenül a keresleti oldalon, hanem az állami beavatkozások, főleg a túlzott és rosszul célzott szociális támogatások miatt, ma Európában a magyarok közül akarnak a második legkevesebben dolgozni. Ez vélhetően nem valami nemzeti sajátosság, hanem az elmúlt években megvalósított állami beavatkozások nem szándékolt, de igen súlyos mellékhatása.

Az intézményi stabilitásról sajnos nem kell sokat beszélnünk, világos, hogy a fiskális politika elmúlt évekbeli tevékenysége a magyar gazdaságot, és így a magyar intézményeket is meglehetősen instabillá tette. Szerencsére a vitában már senki nem érvelt a laza fiskális politika mellett, de meglepően visszhangtalan maradt az a probléma, hogy ma az intézményi instabilitás immár átterjedt a monetáris politikára is, amenynyiben a jegybanknak meg nem adott eszközfüggetlenség kezdi aláásni a jegybank és az antiinflációs politika hitelességét is, ebben a dimenzióban az önálló monetáris politikával rendelkező régiós társainkhoz képest - a baltiaknak vagy Bulgáriának nincs ilyen - igazi unikumok vagyunk.

Ezek tehát szerintem az igazi problémák, de radikális adórendszer-változtatásra szerintem is szükség van - alapvetően politikai és morális megfontolásokból. Én morális alapon azt tartom helyesnek, hogy a jövedelmek tükrözzék az erőfeszítéseket, amelyeket az egyén tesz, és ez a mai magyar adórendszerben nincs így. Véleményem szerint ennél is súlyosabb politikai és morális problémája a mai magyar adórendszernek, hogy az adófizetők kisebbségbe szorultak a választópolgárok között, de ilyen körülmények között a választás már nem felelős közéleti szerepvállalás, hanem kívánságműsor. Nem tudom, hogy ebből a helyzetből egyáltalán ki lehet-e keveredni.

Miért alakult ez így? Egyedi eseményekre, döntésekre mindig lehet mutogatni, de az nem magyarázza meg a magyar gazdaság kormányon lévő politikai pártoktól, sőt politikai rezsimtől független felfokozott politikai ciklikusságát, az időről időre visszatérő növekedési, felzárkózási csapdák létét. Sajnos az egyedinek látszó események kirajzolnak egy általános tendenciát, tehát közel sem tekinthetők sem véletlennek, sem egyedinek. Ebben a keretben az egyáltalán nem véletlen, hogy az elmúlt 150 évben, amióta erről adataink vannak Magyarország tartósan gyengébb teljesítményt nyújt, mint Ausztria vagy Csehország. Az sem biztos, hogy véletlen, hogy talán Argentína kivételével az elmúlt században mi voltunk képesek két hiperinflációt produkálni, s ennek ellenére a formálisan független MNB politikai függetlenségét a közvélemény és az Alkotmánybíróság közönye mellett sikerült korlátozni még 2005-ben is.

Nem véletlen, hogy a közgazdasági irodalom figyelme az utóbbi időben az emberek által vallott értékek felé fordult, mert úgy tűnik, ezek egy része jól magyarázza az intézményeket, de az intézményeken túl is bír a sikerességre vonatkozó magyarázó erővel. E vizsgálatok általában a World Values Survey által kérdőíves módszerrel, globálisan felmért értékekre támaszkodnak. Meglepetéssel tapasztaltam, hogyha ennek a felmérésnek az értékeit két dimenzióba sűrítjük, egy közösségi és egy egyéni értékeket reprezentáló mutatóba, akkor nagyon érdekes eredményeket kapunk. Nem meglepő, hogy a szokványos országcsoportok - angolszász országok, protestánsok, egyebek - értékeiket tekintve is közel esnek egymáshoz, kilógók persze mindig vannak. Én inkább az olvasóra bíznám annak értelmezését, hogy a vallott értékeink alapján mi is ilyen kakukktojás vagyunk, mivel bennünket a nyugati exkommunista országok csoportjába sorolnak a baltiakkal, a csehekkel, a lengyelekkel és a szlovákokkal együtt, de a megfigyelt értékeink alapján mi a keleti exkommunista csoportban vagyunk, a baltiakon kívüli, volt szovjet utódállamokkal és a Balkánnal, hozzánk értékeit tekintve legközelebb Bosznia és Szerbia van. Lehet, hogy nincs is semmi baj velünk, csak rossz az igazodási pont, amihez mérjük magunkat?

Hamecz István,
az OTP Alapkezelő Zrt. elnök-vezérigazgatója