Vékony jégen

Mindig nagy örömmel olvasom, ha valaki a mezőgazdaságról ír. Még jobban örülnék, ha a vehemensen megfogalmazott cikkek olyan hullámokat vetnének, hogy végre a mezőgazdaságban is rendet vágnának (Kötél az ország nyakán, január 8.).

Egy pár tényt azonban Kun István figyelmébe ajánlanék: a termékek idei árának alakulásához alig van köze a termelők képzettségének, szorgalmának, azt a piac határozza meg (helyesen). Különleges az idei év abban a tekintetben, hogy a kereskedők versengenek a terményekért, ezért magas az ár. Ha most is csak 30 ezer forintot adnának a kereskedők a búza tonnájáért, a termelőnek annyival kellene beérnie. Ugyanazok termeltek idén feleannyit, mint akik tavaly, nem felejtették el a szakmájukat, csak aszály volt, amely nem egyenletesen sújtotta az országot mindenhol. Vagy tárolókat építünk s töltjük fel a jobb években - az EU-s piacra is -, vagy amilyen az időjárás, olyan lesz az ár.

Az intervenció (szitokszó) egyébként elhibázott rendszerét megszüntetni áhítók figyelmébe ajánlom, azért jó volt az a magyar készlet. Elhibázott, mert ugyanannyi az intervenciós ára a feleannyit termő búzának, mint a kukoricának (amíg volt), és nem csak a termelők ajánlhatják fel, így a tárolni nem tudóktól kombájn alól olcsón megveszik a spekulánsok, kereskedők, és munka nélkül jelentős haszonnal intervenciózzák. (Az én családi gazdaságom még egyetlen szem terményt sem tudott intervenciózni.) Van ugye az elképesztő méretű támogatás, amibe az egész EU belerokkan. Mi a közel 200 hektárunk után az EU-tól kb. 5 millió forintot kaptunk. December 28-án. Elkölteni már nem lehetett, így 36 százalékos adó, plusz 11 százalék eü. terheli. Magyarán: az EU-pénz 47 százaléka a magyar államkasszába megy. És ez minden évben így volt. Plusz az árbevétel után pár százalék helyi iparűzési adó, ami ugye 50 millió forint után szép kis összeg. A támogatásról még: amikor mi 1994-ben kezdtük egy MTZ egymillió forint volt. 1995. január 1-jétől jött a 25 százalékos gépvásárlási támogatás, de a gép ára egymillió-kétszázötvenezer forint lett. Ki kapta hát a támogatást?

A magyar gazdáknak semmilyen támogatás nem kell, ha egyenlő feltételeket teremtenek. Versenyezzünk olyan országokkal, ahol máig DDT-vel permeteznek, gyerekrabszolgákkal dolgoztatnak, gmo-s növényeket termelnek? Úgy gondolom, egy ágazat jövedelmezőségét az mutatja, hogy hány fiatal akar ott elhelyezkedni, ez ilyen egyszerű. Pedig van a fiatal agrárvállalkozók támogatása is, de a feleségem két agrárdiplomával nem tud annyi pontot öszszeszedni a pályázat értékelésekor, hogy elnyerhesse.

Az összes iparág, szolgáltatás vagy bányászatra vagy mezőgazdaságra épülhet, vagy bérmunkára - de arra talán nem kéne büszkének lenni. Nekünk egyelőre még páratlan kincs van a kezünkben. Ha elfogynak az ásványkincsek, csak a mezőgazdaság lesz az egyetlen alapanyag-előállító tevékenység. És nincs az olyan messze.

Csik Gyula
dilettáns traktoros

Az állam - támogat vagy felszámol?

Megfontolásra méltó gondolatokat tartalmaz Kaján Imre muzeológus Az egyház - őriz vagy elzár? címmel (január 19.) megjelent cikke, de semmiféle statisztikával nem igazolható, teljességgel légből kapott feltételezése, hogy az egyházi gyűjteményeket "csupán az a folyamat érte el, amelyen az állami gyűjtemények már átestek".

Az egyházi gyűjtemények állami támogatása 2006-ban 40, 2008-ban pedig újabb 35 százalékkal csökkent, holott ezek az intézmények a szerző szerint "a magyar történelem tárgyi és szellemi öröksége legjelentősebb őrzőhelyeinek számítanak". Napjainkban egy minimálbéren alkalmazott teremőr (járulékokkal együtt) több mint egymillió forintba kerül. Ebből is sejthető, hogy a magyar állam által 135 egyházi könyvtárra, levéltárra és múzeumra szánt összesen 325 millió forint egyáltalán nem viszonyítható az említett egyedi értékekhez. Ebből talán a "világi" kollégák is fogalmat alkothatnak arról, hogy az őket kétségkívül megrendítő elvonások valóban hasonló mértékűek voltak-e. Ítéljék meg ők, hiszen Kaján Imre szerint nem az egyházak kompetenciájába tartozik a "támogatás mennyiségének megítélése".

Különös, ami történik, mert Magyarországon törvény védi a kulturális örökséget, törvények utalnak azokra az állami forrásokra is, amelyek lehetővé tennék a fenntartók (mellesleg törvényekben előírt) kötelességeinek teljesítését. Emellett kétoldalú megállapodások biztosítják az egyházi gyűjtemények állami támogatását, amelynek mértéke csupán a közművelődési normatíva hiánya miatt bizonytalan. Tény, hogy az egyházakkal kötött megállapodások szövege olykor általánosságokat tartalmaz, többnyire mégis rögzítik az állami intézményekkel azonos szintű finanszírozás elvét, míg a vatikáni megállapodás az 1997. évi támogatás színvonalát veszi alapul. Az állami és egyházi gyűjtemények finanszírozásának hivatalos statisztikáit összehasonlítva nyilvánvaló, hogy az Országgyűlés már 2005 előtt - akkoriban 800 millió forint megszavazásával - sem teljesítette maradéktalanul kötelezettségeit, mégis biztosította egy páratlan értékű intézményi infrastruktúra működtetését. Az egyházi gyűjteményekben hivatásukat szerető munkatársak dolgoznak, akik mostoha körülmények között is mindent elkövetnek, hogy kutatóik, olvasóik és látogatóik megismerjék az általuk őrzött értékeket. Egyetlen saját bevételi forrásuk is kiállításaiktól, nyitottságuktól remélhető.

A Reneszánsz év rendezvényeihez viszonyulásukról és a gyűjteményi finanszírozásról még nem is egyeztettek a történelmi egyházak. A részvétel megtagadására vonatkozóan azért tettek javaslatot szakmai szervezeteink, mert számtalan hivatalos próbálkozásunk során egyetlen olyan üzenetet sem sikerült megfogalmaznunk, amely megközelítette volna a kultúrpolitika ingerküszöbét. Amennyiben a múzeumi kollégium elnöke ismeri azt a varázsszót, amely az egyházi gyűjtemények teljes intézményi hálózata érdekében kiérdemel annyi figyelmet a kultúrpolitika irányítóitól, mint egyetlen mozdonyvezető egyetlen sóhajtása, akkor ne hallgassa el előttünk. (Hosszú évek óta az elmúlt napokban találkoztunk az első értékelhető gesztussal az egyházi kapcsolatok titkárságának vezetője részéről, aki valóban tájékozódni kívánt helyzetünkről.)

Az egyházi szakmai szervezetek kizárólag az egységes fellépésnek látják értelmét, abban az esetben, ha a törvényhozás nem szándékozna visszatérni a 2006 előtti állapotokhoz, mert a (legújabban elveszített!) 2007. évi 500 milliós támogatási szint is rohamos sorvadásunkhoz vezet. Talán közelebb hozná a megoldást, ha bizonyos többlettámogatás mellett végre ténylegesen létrejönne az egyházi közgyűjtemények kategóriája, mert pillanatnyilag csupán közfeladatokat ellátó nyilvános intézményeink vannak. Tehát a Kaján Imre által emlegetett fogalom csak papíron létezik, de a 2001. évi LXIV. törvény 7. paragrafusának 3. bekezdése szerint elvben egyházak számára is elérhető. A lehetőséget azonban a mai napig egyetlen egyházi gyűjtemény sem kérelmezhette, pedig az állam számára éppen a "közgyűjteményiség" ellentételezése és a jogos szakmai elvárások megfogalmazása garantálná a közérdek érvényesítésének esélyeit.

Az adott helyzetben a különféle pályázatokon való részvétel - amint azt Pető Iván, a kulturális bizottság elnöke javasolta számunkra - alig változtat helyzetünkön. Ha süllyed a hajó, a nyílások betömésével kell foglalkoznunk, nem a derékig vízben játszó zenészek gázsijával.

Gáborjáni Szabó Botond

az Egyházi Könyvtárak Egyesülése elnökségi tagja

Átlag, sebesség

Szigorú, bonyolult, de kiszámítható lesz a május elsején bevezetendő új közlekedési bírságolási rendszer - írja Fekete Gy. Attila a Sokba fog kerülni a száguldás címmel (január 8.) megjelent írásában.

Szerintem viszont csak féloldalasan lesz szigorú, és mélységesen igazságtalan lesz. Az egész rendszert ugyanis úgy építették fel, mintha az utakon kizárólag személyautók száguldoznának. (Hogy a motorkerékpárosokra érvényesíteni tudják-e, kérdéses, pedig közöttük nagyon sok a notórius száguldozó.)

Az új bírságolási rendszer teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a kamionok és a nehéz-teherautók száguldozása mennyivel nagyobb veszélyt jelent a közlekedésre is, de az utak és az út menti házak állapotára is, mint a személyautóké. Figyelmen kívül hagyja azt is, hogy a kamionokat és a nehéz-teherautókat rendszerint tőkeerős cégek üzemeltetik, amelyeknek aprópénz az egy-két-háromszázezer forint.

Egy igazságos rendszerben a kamionok és nehéz-teherautók gyorshajtási bírságának sokkal meredekebben kellene emelkednie, és sokkal magasabb plafonnal kellene rendelkeznie, mint a személyautókénak. Az a bírság, amely a személyautósokat (és esetleg a motorosokat) talán megfékezheti, semmit sem ér a kamionok és nehéz-teherautók sokkal több kárt okozó száguldozása ellen.

Válas György

Budapest

Milyen a látható külpolitika?

Göncz Kinga külügyminiszter január 14-i évértékelő sajtótájékoztatója után Németh Zsolt, a Fidesz külügyi kabinetvezetője a magyar külpolitikát jellegtelennek és láthatatlannak minősítette.

Egy dolgot hiányolok Németh véleményéből, azt, hogy szerinte milyen a látható és nem jellegtelen külpolitika. Szerintem a látható külpolitika azt jelenti hazánk a jelenleginél több nagykövetséget, konzulátust, kereskedelmi és kulturális kirendeltséget működtet. A vezető politikusok (államfő, kormányfő, miniszterek) a jelenleginél több két- és többoldalú találkozót tartanak külföldi partnereikkel. Kíváncsi lennék a Fidesz véleményére, főleg az után, hogy Révész Máriusz szerint a kormány tavaly "teljesen felesleges" tanácskozásokra költött pénzt. De a látható és nem jellegtelen külpolitika azt is jelenti szerintem, hogy hazánk aktívabban vesz részt a különböző válságok megoldásában, a magyar diplomácia több nemzetközi válságban vállal közvetítői szerepet. A jellegtelenség ellen a legjobb megoldás, hogy egyes kérdésekben hazánk álláspontja részben vagy teljesen eltér az unió, a Nyugat álláspontjától. Szerintem, ha ilyen előfordulna, akkor a Fidesz mélységesen fel lenne háborodva, ahogy fel is van azon, hogy a Gyurcsány-kormány nagyon jó kapcsolatokat ápol Oroszországgal.

Kíváncsi lennék arra, Németh Zsolt szerint mennyi az esélye annak, hogy hazánk komoly közvetítői szerepet tudna játszani például a kenyai, a libanoni vagy más válság megoldásában. Szerintem a magyar diplomatákat oda sem engednék a nagyhatalmak, ha mégis, akkor csakis olyan álláspontunk lehetne, mint a nagyhatalmaknak. Ez viszont nem azt jelentené, hogy a magyar külpolitika nem jellegtelen, hogy a magyar külpolitika megkülönböztethető más országokétól, és szó sem lenne arról, hogy hazánknak jellegzetes, önálló véleménye van. Csak úgy közvetíthetnénk, hogy egy vagy több nagyhatalom álláspontját "tolmácsolhatnánk" a szemben álló felek felé.

Jó lenne, ha a Fidesz szakpolitikusa kifejtené, hogyan képzeli el ő és pártja a látható és jellegzetes, csak hazánkra jellemző külpolitikát.

Nyárádi Tibor

Onga

Elmék és elméletek

A rendszerelmélet atyjaként ismert Kálmán Rudolf, amerikai-magyar matematikusprofesszor kapta idén a Charles Stark Draper-díjat, a műszaki tudományok területén odaítélt legnagyobb elismerést - írják A Kálmán-szűrő című (Hétvége, január 12.) írásban.

Néhány adattal szeretnék szolgálni az "atyaságot" illetően: 1. Tóth Imre Zoltán szerkesztésében, a SZÁMOK gondozásában megjelent Szervezés és vezetéselmélet című KSH-kiadvány IV. fejezetében olvasható: "A rendszerelméleti kutatások megindulásában nagy szerepe volt Ludwig von Bertalanffy 1949-től publikált írásainak...". 2. Dr. Nagy József A vállalati rendszertervezés elmélete címmel (A korszerű informatika könyvtára sorozat egyik kötete) megjelent könyve A rendszerelmélet alapjai fejezetében írja: "(...) A rendszerelmélet kifejezést 1945-ben a magyar származású Ludwig von Bertalanffy használta először. A rendszerelmélet mint tudomány, összefüggő jelleget az 1950-es években öltött; alapgondolatait ugyancsak Ludwig von Bertalanffy fogalmazta meg 1949-1951 között megjelent publikációiban". 3. 1971-ben jelent meg dr. Kindler J. és dr. Kiss I. válogatásában a Rendszerelmélet - válogatott tanulmányok c. összefoglaló mű, amely egy tucat - főként amerikai és angol - szerző rendszerelméleti tanulmányát tartalmazza. Kálmán Rudolf nincs köztük. Vajon miért? Mert neve nem a rendszerelmélettel, hanem az információelmélettel kapcsolódik össze, annak matematikai ágával, és annak is a műszaki feladatokra vonatkozó területével.

Azt pedig, hogy az amerikaiak túltechnologizált világában mennyit ér a kutatási produktuma, úgy értékelik, ahogyan akarják. Miért nem kapott érte Nobel-díjat? Ezt volna érdemes kutatni!

Molnár István

Eger

Budaörsre tart a metró című cikkükre (január 16.) reagálván megjegyezném, hogy a pesti metrók megnyújtása fővároshoz közeli települések irányába nem elvetendő ötlet. Ilyen például Érd esete, ahonnan több ezer ember ingázik naponta autóval, buszszal és egyéb módon Budapestre s a négyes metró meghosszabbítása sokat segítene a bevezető utak forgalmának enyhítésén. A Kelenföldi megálló után még lehetne állomást építeni Budaörsre, az M7-M1-es közös szakaszán elhelyezkedő bevásárlóközpontokhoz, Törökbálinthoz és végül Érdre. Egyes helyeken akár a felszínen közlekedne, az út felett, mint néhány világvárosban vagy autópálya, menetirányokat elválasztó zöld területén megépített masszív acélállványzatokon robogna. Egy ilyen kivitelezés mindig olcsóbb, mint a földet megmozgatni, igaz, van olyan hely, ahol más megoldás nincs, csak a fúrópajzs. Egy ilyen meghoszszabbítás a négyes metró létjogosultságát, kihasználtságát is erősítené.

Kiliti Barnabás

Érd

A Kisgazdapárt alapításáról olvasható megemlékezésben ("Ennek a világnak már vége", január 14.) szerepel Turi-Kovács Béla egy mondata arról, hogy 1945-ben "színtiszta" parasztpárt győzött a választáson Budapesten. Ebben téved: az FKGP 1945-ben már régen nem volt színtiszta parasztpárt, mert 1932-ben megalakult a párt polgári tagozata, és a név Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Pártra változott. A szervezés a polgárság körében főleg az Anschluss után mutathatott fel eredményeket, amikor a magyar értelmiség náciellenes beállítottságú tagjai közül egyre többen léptek be a pártba. E sorok írója 1943. augusztus 31-én nyert felvételt a fővárosi polgári tagozatba, máig kegyelettel őrzött tagsági igazolványának sorszáma: 10 214. Az igazolt tagok száma tehát csak Budapesten akkor tízezer fölött járt.

Stirling György

Eger

Szakmai körökben ismert szobrászművész vagyok, aki nem azonos azzal a kedves névrokonnal (egy másik Kutas Lászlóval), aki a lap január 30-i számában Vésőre, magyar? címmel a Melocco Miklós kollégám veszprémi emlékművével kapcsolatos levelet írta

Kutas László

szobrászművész, Budapest