Az 1960-ban függetlenné vált közép-afrikai országban sohasem volt nyugalom. A fekete bőrű, animista és (az európaiak megjelenése óta részben) keresztény földműves lakosság és a (fél)nomád mohamedán arab törzsek több évszázadra visszanyúló harca a sovány hozamú földekért, valamint az egyre fogyó édesvízért korunkban kiegészült a hatalomért, az utóbbi évtizedekben feltárt ásványkincsek (elsősorban a kőolaj) birtoklásáért folytatott küzdelmekkel.

Noha az etnikai villongások nem szűntek meg, a mostani puccs(kísérlet) célja pusztán az államfői poszt megkaparintása. Legalábbis ezt látszik igazolni, hogy a kormányhadakat könnyedén szétszóró lázadók egyik vezére nem más, mint az elnök egyik unokaöccse, Timan Erdimi, aki összefogott a szudáni határon állomásozó két másik felkelőcsoport irányítóival, Mahamat Núrival (a hadsereg korábbi főparancsnokával) és Abdelváhid Abúd Makajéval (egy muzulmán fegyveres szervezet  főnökével).

Idriss Deby 1990-ben ugyancsak államcsínnyel került hatalomra. Az 55 éves altábornagy elnök, akit gyakran illetnek a kétes értékű, a „homok cowboya” titulussal demokratikus átalakulást, sajtószabadságot, gazdasági fellendülést, s leginkább nyugalmat ígért a lakosságnak. Nos, mindebből egyetlen pont sem teljesült, s az elnök – aki azóta két ugyancsak vitatott tisztaságú választáson is győzedelmeskedett – 2006-ban csak a N’Dzsamenában állomásozó francia csapatok mentettek meg a felkelők haragjától. Deby ugyanis hitbizományként kezelte az ország jövedelmeit, s abból jóformán csak közvetlen híveinek juttatott.

A korrupció nemhogy csillapodott volna, sohasem látott méreteket öltött (a Transparency International a világ öt legkorruptabb állama között tartja számon Csádot), s a példátlan kapzsisága miatt még saját törzse (a zagava) is Deby ellen fordult.  Párizs – amely szerint a korrupt Deby is jobb a káosznál – úgy tűnik, ezúttal is a segítségére siet, Gabonból vezényel át francia alakulatokat a (Kadhafi líbiai elnök is elutasította) lázadás leverésére, sőt a szudáni békefenntartással megbízott EUFOR erők egy részét is átcsoportosítják a „rend” helyreállítása céljából. Közben persze a Nyugat (főként Franciaország) menekíti állampolgárait Csádból.       

Akár győz a felkelés, akár nem, béke aligha várható a már eddig is sokat szenvedett, a világ egyik legszegényebb államaként ismert szaharai országban. Egyrészt mert a szomszédos államok (Szudán, Közép-afrikai Köztársaság) vezetői számára sem közömbös ki ül a n’dzsmenai elnöki székben, másrészt mert a húsosfazék (az ásványkincsek jövedelme) túl nagy kísértés minden politikai és katonai vezér számára, továbbá mert a szövetségesi viszonyok igencsak képlékenyek, s a mai barátból holnapra könnyedén válhat ellenség az érdekviszonyok alakulása függvényében.