Magyar-román, 1956-1989
Ilyen előtanulmányok után látott hozzá a román- magyar viszony 1956 és 1989 közötti történetének szisztematikus feltárásához. Kapcsolattörténeti kutatásainak eredményeit, melyek középpontjában a nemzeti kérdés, illetve az erdélyi magyarság sorsának alakulása állt, az elmúlt év végén jelentette meg a Napvilág Kiadó.
A több mint 500 oldalas monográfia nyolc nagy fejezetből és a tudományos művekben megszokott tartozékokból - elő- és utószó, irodalomjegyzék, névmutató és a főszereplők rövid, ám pontos és informatív életrajzai - áll.
Mint a korszakkal foglalkozó minden nagyobb ívű tudományos munkából, úgy elsősorban ebből is az derül ki, hogy 1956 és 1989 között nagyon nagy jelentőségű változások zajlottak le Magyarországon. Vagyis a korszak külpolitikai, kisebbségpolitikai és ideológiatörténeti szempontból is számos alperiódusra bontható, és ezek a korszakok nemcsak Rákosi regnálásának időszakától, hanem egymástól is különböznek.
Azt nagyjából mindenki tudja, hogy az 1956 utáni éveket a nemzeti-nemzetiségi kérdés zárójelbe tétele, a nacionalizmus fő veszélyként való kezelése és a nemzeti múlt leszűkítése jellemezte az osztályharcok történetére.
Ez jelent meg A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról címet viselő 1959-es pártállásfoglalásban éppúgy, mint Kádár 1957-es marosvásárhelyi beszédében, mely szerint "Itt laknak magyar származású emberek is". Az amnéziától mentes kortársak jól emlékezhetnek arra is, hogy az 1980-as évek második felére a magyar külpolitika eljutott a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek, elsősorban a leginkább veszélyeztetett erdélyiek aktív védelmének a vállalásáig. Ugyanaz a Kádár, aki az 1956 utáni években legszívesebben az egész kisebbségi kérdést ad acta tette volna, az 1985-ös pártkongresszuson kijelentette: "...természetes igénynek tartjuk, hogy a szomszédos országok magyar nemzetiségű állampolgárai is ápolhassák anyanyelvüket, fejleszthessék nemzeti kultúrájukat". Ennek megfelelően a helsinki utókonferenciákon a magyar diplomaták egyre többször és egyre határozottabban emelték fel szavukat Ceausescu mind represszívebb politikája ellen.
De hogyan és miként jutottak el eddig Kádár, a pártvezetés és az operatív munkát végző diplomaták? A Magyarország XX. századi történetével foglalkozó munkámban, amelyet éppen tíz éve írtam, az akkor rendelkezésre álló igen szűkös szakirodalom alapján én az 1960-as évek végére datáltam az első fordulatot. Alapos levéltári kutatások alapján Földes most minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az elmozdulás az 1956 utáni platformról már az 1960-as évek közepén megkezdődött. Bár az erdélyi magyarságot ért sérelmek (a magyar egyetem 1959-es megszüntetése, utazási korlátozások stb.) szóvá tétele miatt Püski Sándort 1962-ben még perbe fogták, a Politikai Bizottság 1964-es tanácskozásain már szokatlan nyíltsággal fogalmazódtak meg addig elfojtott vagy legalábbis nem hallható gondolatok. Kádár ekkor nevezi az 1947-es párizsi békét "imperialista rablószerződésnek", miközben az erdélyi származású Szirmai István a határok gyakran deklarált sérthetetlenségének feltételekhez kötését, illetve a székelyföldi autonómia tervezett megszüntetésének szóvá tételét javasolta. Talán az sem volt teljesen véletlen, hogy egy párizsi hetilapban Ilylyés Gyula is ebben az évben emelt szót először az erdélyi magyarokért. A fokozatosan újrafogalmazódó magyar külpolitikai doktrína lényege abban állt, hogy a Moszkvával való együtt haladás elvének fel nem adása mellett jobban ki kell használni a kis országok számára kínálkozó manőverezési lehetőségeket. A nagypolitikai hátteret ehhez a megromlott szovjet-kínai viszony, illetve a Bukarest és Peking közötti közeledés szolgáltatta. A magyar sajtóban 1968-tól meg-megjelenő Romániával szemben kritikus írások - mint Földes utal is erre - nyilvánvalóan ebben a kontextusban értelmezendők. Kézenfekvő a hazai kisebbségek kezelésében ekkor beállt változás, vagyis az addigi asszimilációs politika feladása, és a szomszédos országok, elsősorban Románia nemzetiségi
politikájával szembeni új elvárások közötti összefüggés feltételezése is.
A magyar külpolitika félfordulata - állapítja meg a szerző - semmiféle eredménynyel nem járt. A magyar pártvezetést ez újabb vitákra és a proletár internacionalizmus platformjától való további távolodásra ösztönözte. Ennek köszönhette létét az ún. anyanyelvi mozgalom, amely 1970-ben tartotta első konferenciáját. Az ettől kezdve három-négy évente megrendezett összejövetelek a magyarok kulturális összetartozását demonstrálták. Ezeken a rendezvényeken eleinte csak a nyugati és a magyarországi magyarság képviselői jelentek meg, Az 1977-es harmadik konferenciára azonban már a Csehszlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban élő magyarok küldöttei is eljöttek, és egyedül a romániai magyarok képviselői hiányoztak.
Az új gyakorlat elméleti megfogalmazására A szocialista hazafiság és a proletár internacionalizmus időszerű kérdései című, 1974-es új pártállásfoglalás vállalkozott. Földes - teljesen indokoltan - hosszan elemzi ezt a dokumentumot, amelynek egyik kulcsmondata így hangozott: "A minden szocialista állampolgárra egyaránt érvényes jogok mellett a kollektív nemzetiségi jogok alkotmányos és gyakorlati biztosítása előfeltétele annak, hogy ne csak a soknemzetiségű országok belső viszonylatában, hanem az egyes szocialista országok között is elmélyüljön az internacionalista kapcsolat".
A továbbiakban részletesen szól a szerző a két pártvezér eredménytelen találkozóiról, az erdélyi magyarság helyzetének fokozatos romlásáról, a különböző tiltakozó akciókról és a román-magyar viszony fokozatos elhidegüléséről. Az utolsó fejezetekben részletes elemzés olvasható Grósz Károly és Ceausescu eredménytelen, 1988-as aradi találkozójáról, valamint a román diktátor rendszerének 1989-es összeomlásáról és az őszinte megbékélés reményének átmeneti fellobbanásáról. Ezek a részek magyar szempontból éppoly jól dokumentáltak, mint a korábbiak. A különböző pártiratok és külügyminisztériumi akták tanulmányozása nemcsak egy-egy magyar lépés, hanem a döntést megelőző viták bemutatását, elemzését is lehetővé tette. Ugyanez nem mondható azonban el a román kezdeményezésekről, illetve válaszlépésekről. A felhasznált forrásanyag - döntően romániai sajtó és nyugati feldolgozások - ezt eleve nem tették lehetővé. Bukaresti levéltári anyagok alig fordulnak elő a hivatkozások között. A kötetnek ez az egyetlen komoly hiányossága. Földes Györgynek vagy valaki másnak ezt egyszer mindenképpen pótolnia lesz érdemes.
(Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956-1989. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó, 553 p.)
