Olvasom aggódó közgazdász barátaim írásait, hallgatom szavaikat. Ha 2006 nyara előtt azért aggódtak - joggal -, hogy ki és mikor, milyen eszközökkel vet véget a Magyarországot tönkretevő populista gazdaságpolitikának, most aggodalmuk a stagfláció veszélyének, a felemelkedés lassúságának és bizonytalanságának szól. A kiigazítás, amelyet az utolsó utáni pillanatban, de nemzetközi értelemben még szerencsés időpontban hajtottunk végre, csak negatív értelemben teremtette meg a növekedés föltételeit: helyet szorított a magánbefektetéseknek. De mivel a kormányzók személyes politikai hitelessége nem állt helyre, illetve Magyarország gazdaságpolitikai elitje nem volt képes összehangolni a fiskális és a jövedelempolitikai megszorítással se a fejlesztéspolitikát, se a monetáris politikai rásegítést a növekedésre, a megteremtett helyre nem özönlik a magántőke.

A beruházások nehezen indulnak be, lényegében 2007 közepén mozdultunk el a mélypontról. Hiába volt-e, hogy az üzleti szektor növekedése 3,5 százalékot is elérte 2007-ben? Az új befektetők még nem látnak vonzó vonásokat Magyarországban a versenytársakkal szemben, a bent lévőket még nem sikerült teljesen meggyőzni arról, hogy profitjaikat ne vigyék ki, hanem forgassák vissza fejlesztésekbe. A magyar kis- és középvállalkozások nem tértek magukhoz a megszorítás okozta sokkból. S ha a nemzetközi konjunktúra utolsó hullámverése ilyen alacsony növekedést hozott ki a magyar gazdaságból, mi következik a jelenlegi dekonjunktúrában?

Sajnos az ádáz, nem szűnő politikai harcok az ezredforduló óta elodázták, hogy a politikai elit kiegyezzen, milyen tartós felzárkózási, fejlesztési modellt lát lehetségesnek az ország számára. Mindenki tudta, hogy az átmeneti, követő modell kifut, s ki kell alakítanunk saját európai modellünket. A harcoló felek azonban minden energiájukat a másik javaslatainak kioltására, a meglévő és működő rendszerek lerontására használták fel. Most megkésve, a versenytársaktól részben beérve, lelassulva szellemileg, megkopva erkölcsileg, a zsákutcából lassan kitolatva, nem tudjuk, hogy merre induljunk. A fenntartható felzárkózási modell annál is inkább szükséges lenne, hogy ebben keverjük ki a fiskális és monetáris politika növekedésorientált keverékét (tudjuk, hogy a lehető legrosszabb - a költségvetési túlosztó és monetárisan túl szoros - keveréket sikerült előállítanunk 2001 és 2006 között, és azóta se a jó, hanem a kevésbé rossz, a párhuzamosan szorító, együttesen fekete keverék jött létre).

A világgazdaság sötét fellegei alatt a kormány közvetlen feladata, hogy célzottan, hitelesen és jól időzítve rövid távú, növekedést ösztönző csomagot állítson össze. A csomagnak az érzékelési küszöb fölött kell lennie, de semmiképpen nem érzékeltetheti, hogy kiengedett. A kormány tétován találgatja, hogy mivel hathatna a befektetőkre. Nem nagyon élhet a "jó hír" bejelentésének meglepetésével, mert akkor buzgárként törhet fel a politikusi igény: osszunk. Egy olyan kormány számára, amely nem szórakozott az adók ide-oda tologatásával, és nem hirdette meg hangzatos szavakban a teljesen ellentétes adóreformokat, egy adóreformcsomag lenne kézenfekvő. Az ortodox neoliberálisok őszinte örömmel árusítják a szlovák egykulcsos modellt. A vállalkozók egy csoportja az áfa emelését.

Komolyabban vehető a cseh Topolanek-kormány által bevezetett bruttósítási javaslat mintájának átvétele. Ha ezt 2003-ban valósítjuk meg, amikor Surányi György először javasolta, vagy 2006 júniusában, amikor másodszor, a konvergenciacsomag részeként, valószínűleg működött volna a dolog. De vajon megvalósíthat-e balközép kormány egy jobbközép kormánynak megfelelő ajánlatot, a megszorítások harmadik évében adón keresztüli átcsoportosítást a közép- és a felsőközép csoportok javára? S mennyire hat egyáltalán a befektetőkre az adófeltételek változása? Nincs-e inkább azoknak igazuk, akik a regionálisan koncentrált alacsony képzettségűek és ezért alacsony foglalkoztatásúak körében a vállalkozóknak juttatott célzott támogatásokkal, járulékcsökkentéssel próbálkoznának?

Neményi Judit, az Elemző c. negyedéves folyóirat 2007. 3. számában rámutatott legfontosabb középtávú problémánkra: "2001-ben megtörtek a felzárkózás és a stabilizáció tartósságát biztosító, a kilencvenes évek második felét jellemző kedvező makrogazdasági folyamatok. A potenciális növekedés, amelynek üteme az 1996-1999 közti időszakban becslések szerint mintegy két százalékponttal 4,5 százalék körülire emelkedett, az ezredfordulótól fokozatosan lassult, s a kiigazítás időszakában valószínűleg 4 százalék alá süllyed. Míg a technológiai fejlődés hozzájárulása a kilencvenes évek vége óta 2 százalék körüli szinten stabilizálódott, a tőkefelhalmozásnak köszönhető potenciális növekedésgyorsulás pedig ugyanebben az időszakban 1,7 százalékra becsülhető, a munka hozzájárulása a kezdeti 0,8 százalékról a 2000-től fokozatosan jelentkező munkaerő-piaci súrlódások hatására folyamatosan csökkent.

Magyarország számára az elsődleges veszély, hogy az uniós csatlakozás ellenére megreked a piacgazdasági átmenetet jellemző ťelőnyökŤ (privatizációs kínálat, olcsó munkaerő stb.) által generált integrációs szinten, és nem sikerül továbblépni a fejlett technológiák tovaterjedésén alapuló, a külföldi tulajdonú és a hazai szektor közötti kapcsolatok erősödésére épülő fázisba. A gazdaságpolitika legfontosabb középtávú kihívása az, hogy a magyar gazdaságnak sikerüljön elkerülnie az úgynevezett ťinnovációs szakadékotŤ: gyorsan fejlődő, és ne a GMU perifériájára sodródó/leszakadó gazdasággá váljon." Az innovációs szakadékot nem azzal ugorjuk át, hogy visszafordulunk Szlovákia és a balkáni országok irányába, hanem azzal, hogy már rövid távon komoly energiát, pénzt nyomunk a képzési rendszerbe, és komolyan vesszük az innovációs folyamatot és intézményrendszert.

A Gyurcsány-kormány a maga jozefinista, központosító elméletével és gyakorlatával a hosszú távra szóló és elkerülhetetlen reformokat bekormányozta a se előre, se hátra mozdulatlanságába. Az Orbán-ellenzék a maga ország iránti felelőtlenségében mindent megtett és tesz, hogy semmi se mozduljon, a magyar föld álljon. Mindenki elég erős ahhoz, hogy meg tudja akadályozni a másikat mindenben. De egyiknek sincs annyi ereje és belátása, hogy valamit véghezvigyen. A Gyurcsány-kormány bejelentésről bejelentésre menetel, az Orbán-ellenzék utcai mozgalomtól sztrájkfenyegetésen át népszavazásról népszavazásra. Tudják, mit tesznek ma, de semmit arról, hogy mit holnap, sőt holnapután.

Pedig lesz ország, társadalom, nemzet, nép 2010, 2015 vagy 2030 után is. Ma magára hagyott. Ül a mocskos és hideg állomáson, várja a soha nem jövő vonatot. Hajt sebesen az autópályán, de sehogy se ér ki az országból: le- és visszahúzza valami. Mint amikor váratlanul beköszönt az öregkor. Lelkiismerete megnyugtatására fölkel, jár, teszi a dolgát, de már nem hisz benne. "Látni akarja, ami mögötte van: összeszedi, kis halommá söpri ifjúsága elszórt eredményeit. A hatás előre: az ember összefogja az erejét egy utolsó, életét, képességét megmutató vállalkozásba. Ehhez azonban már alkalomra, a közösség felhívására, férfihoz méltó pályatérre van szükség" - írta Németh László Berzsenyiről. Majd szomorúan hozzáteszi: "Magyarországon ez szokott elmaradni."

Ha a széthúzó gazdasági elit, a maradék szellemi és közigazgatói, töredék médiaelit, vidék és főváros nem kezd egymás közt párbeszédet arról, hogy hol állunk és merre menjünk tovább, együtt fog megfulladni a politikai elittel a mozdulatlan, szürke és súlyos víz közepén.