Kitérni szükséges
Mostanában sok európai és amerikai politikus, szembekerülve az új határozott, érdes hangú és céltudatos orosz politikai vezetéssel, visszakívánná a puha, bizonytalan, önképükkel küzdő, illegális gazdasági kapcsolataikkal könnyen megszorongatható "weimari" orosz elitet. Voltak, akik beleélték magukat abba, hogy Oroszország már nincs is. Mások más korok diplomáciatörténetéből merítenének inspirációkat. Közben az oroszok is próbálják bemérni, mi ma a megengedett számukra, s mi az, ami tilos. S mert a piacon nincs megbízható elmélet, ma a világ és Oroszország kapcsolataiban az alkalmi taktikákat nevezik stratégiának.
Mindeközben látható a valós stratégiai alapprobléma is: Oroszországnak nincsenek földrajzi pufferzónái - például óceánok, magas hegyek, amelyek elválasztják-elválaszthatják a potenciális veszélyzónáktól. E helyzetnek, persze, létezett hagyományos orosz megoldása - az ország földrajziak helyett politikai pufferzónákat képez maga körül, majd ezeket ismételten bekebelezi, megszállja s így tágítja maga körül azt az előbiztosított "senki földjét", amelynek legfontosabb feladata, hogy időt adjon komolyabb konfliktusokban az erőgyűjtéshez és az ellencsapáshoz. Ma a hadjáratok menetrendje már más, de az ilyen övezetek jelentősége nem csökkent. S az 1989-1991-es helyzetből következően - először kétszáz éve - Oroszország nyugaton és délen e hagyományos zónákat elveszítette. Ebből következően akár fenyegetik, akár nem - most mezítelenül érzi magát. A moszkvai elitek pszichológiai diszkomfortja adva van, és egyszerűen, szép szavakkal aligha kezelhető. S közben akármit mondunk a NATO megváltozott alapfilozófiájáról - s akár még el is hihetjük azt -, az amerikai katonai támaszpontok telepítése egyre közelebb az orosz határokhoz a moszkvai külpolitika ideológusainak rosszérzéseit aligha csökkenti. Ráadásul az utolsó idők szovjet-orosz biztonsági zónáinak egy részét - legalábbis azokat, amelyek EU-tagállamok lettek - senki visszaadni nem akarja, s azok geopolitikailag sem lehetnek jövőbeli nagyhatalmi cserék részei. Az orosz politikai elit, amely egyébként sem hitt a puha hatalomban, a kulturális, információs vagy menedzsmentstílusok terjedéséből következő befolyás-növekedésben, az új helyzetben még inkább csak a nyers erőben bízik.
Ebből következnek a lehetséges orosz EU-politika keretei is. A '90-es években a nyugati oldalon létezett valamilyen nehezen körülírható, de általános nyugat-európai eufória. Hiszen elolvadt a kétnemzedéknyi szovjet-orosz fenyegetés, és sokan hitték, Oroszország nem tagként, de kulturálisan komplementerként, speciális partnerként beépül az európai politikai térbe. A '90-es évek elején, amikor még egy liberális csapat, az orosz atlantisták tartották kezükben az orosz külügyet, ez talán valóban elképzelhetőnek is tűnt. S innen az energiapolitikai aranykor képzete. Meg a hit, hogy az EU és Oroszország között végül is talán kialakítható egy az USA-Kanada viszonyra emlékeztető kapcsolatrendszer. Az orosz oldalon mindeközben Európáról másként gondolkoztak. A gazdaság persze fontos volt, hiszen az ország oda sokat ad el, s innen sokat vásárol. De valójában a politika számított. Mindenekelőtt politikai emancipációra volt szükség. A '90-es években az új rendszernek még fontos volt a külső kiegészítő legitimitás. A 2000-es években ez már nem volt igazán lényeges, de az orosz politikatervezők számára Európa megmaradt olyan alternatív Nyugatnak, amellyel lehet beszélni, ha az amerikaiakkal nem megy, és valamilyen nyugati partnerre mégis szükség lenne.
Ilyen térben formálódnak ma is az orosz-EU kapcsolatok. A '90-es években a fő partnerek az EU oldalon a németek voltak - és valószínűleg maradtak is. De a kétezres években a lengyel-balti front "bekevert" - megkísérelte hol kihívni, hol módosítani a németek elképzeléseit. Míg a németek kiegyensúlyozott kooperációra törekedtek, a lengyel-balti csapat az EU keleti politikáját sokkal konfrontatívabban, sokkal inkább az ellentétek egymásnak feszüléséből következő fel- és újraelosztásként képzelte el. Hosszabb távon valószínűleg ez utóbbi kudarcokhoz, feszültségekhez vezetne. De igazán úgy sincs komoly esélye arra, hogy az európaiak oroszstratégiájának alapjává váljon. Létezik itt azért egy olyan konzervatív felfogás, mely szerint Putyin újabb izommutogatási gyakorlatai egyszerűen a németek '90-es évekbeli puhaságából következnek. Merkelnél kevesebb a szimbolikus politika, de az alapirányok keveset változtak. Mindezen most legelkeseredettebben a nem orosz FÁK-országok "nyugatos" értelmisége kesereg. Szerintük az amerikaiaknak Vietnam-szindrómájuk lesz Irak miatt/után. Ebből azután ott új izolacionizmus következik. Tehát "nyugati védelmet" csak Európától várhatnának. Ám a németek a kelet-európaiakkal szemben a XX. században mindig összeálltak az oroszokkal. S a "régi Európa" orosz kapcsolatait most megint "ezeknek" a németeknek engedte át - keseregnek például ukrán ideológusok.
A tábornokok mindig korábbi háborúikat szeretnék újrajátszani. Ilyenek a hidegháborús veteránok is - mindkét oldalon. S az orosz katonai tervezőknek most különösen fontosak a szimbolikus próbálkozások. Folyamatosan levegőben tartani a stratégiai légierő nagy gépeit. Megjelenni egy évtizedes szünetet követően ismét komoly hadihajókkal az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren. Amennyire lehet, helyzetben tartani Szerbiát.
Az oroszoknak persze most kézre jön a Közel-Kelet. Elemi orosz érdek a lehető legtovább ott tartani az amerikaiakat Irakban, hagyni a NATO-t belesüllyedni az afgán-pakisztáni káoszba és tartani, s kiszámíthatóan segíteni Iránt. S ameddig az amerikaiak ott le lesznek kötve, legalább részben rekonstruálni lehet a belső pufferzónát a FÁK-ban. Az európaiak ezt igazán megakadályozni nem tudják, és talán túl sokat fizetni sem akarnak e vidékekért. Iránt az amerikaiak az oroszok nélkül ma nem tudják lefékezni.
Mennyit hajlandóak az európaiak mindeközben az amerikaiaktól a komolyabb terhekből átvállalni? Ma láthatóan keveset, mert az korlátozná a gazdasági érdekek érvényesülését. Az oroszoknak meg közben nem azért kellenek a szoros gazdasági kapcsolatok, mert Európa akkor majd attól függ, hogy ők "elzárhatják" a csapokat. Hanem azért, hogy ne érje meg, hogy azok túlságosan hangosak legyenek az orosz belső pufferzóna rekonstrukciójakor.
Mindemellett tisztázni kellene, rövidebb és hosszabb távon, mit is jelent az "Európa az Urálig" jelszava? Ha vannak közös értékek, amelyek európaiak, és nem globálisak az EU és Oroszország között, akkor melyek azok? Az EU-szomszédsági programok nem oldják meg a dolgot, mert az arab világot és a Közel-Keletet ugyanúgy kezelik, mint Kelet-Európát.
Az EU-ból belül most már látszik, hogy az EU-nak belátható időn belül a legtöbb kérdésben Oroszország felé nem lesz egyetlen hangja. Ugyanakkor az is világos, hogy a "ki az igazi demokrata, s ki nem" kérdésében megegyezni nem lehet. Az legfeljebb konfrontációs technikaként használható.
Végül a magyar mozgástérről. Nem vagyunk igazi szomszédállam, nem volt tartós geopolitikai függőségünk keletről 1945 előtt, mint a lengyeleknek. Nincs orosz nyelvű kisebbségünk, és nincsenek nyersanyagkikötőink, mint a baltiaknak. Egyfelől ezért szabadabbak vagyunk, másfelől érdektelenebbek is az oroszok számára. Egyetlen érdekük, hogy amíg és amikor a baltiak-lengyelek maximálisan konfrontatívan játszanak velük minden nemzetközi színtéren, itt bizonyítani lehet, hogy a volt szocialista országoknak nem kell feltétlenül gyűlölködniük Moszkvával. Sőt, ha normális hangot ütnek meg, még a számításaikat is megtalálhatják. Ez most az ottani magyar forgatókönyv. Pestről ezt a helyzetet persze felhasználhatjuk arra, hogy hosszabb távon esetleg csővezetéktranszfer-országgá váljunk. Most ilyen igazán nem vagyunk, s a változás bennünket geopolitikailag felértékelne. Persze megpróbálhatunk transzeurázsiai vasúti cargoországgá is válni. Most keletről a szárazföldi tranzit teherforgalom Lengyelországban éri el az EU-t. Az oroszok jelenleg szívesen kiváltanák Lengyelországot. Záhony/Csop rekonstrukciójával itt valamit lecsíphetünk ebből a forgalomból. De a lengyel-orosz kapcsolatok valamelyest normalizálódnak, és esetleg az orosz-ukrán kapcsolatok tartósan úgy lehűlhetnek, hogy Ukrajna orosz szemmel valódi külfölddé, idegen területté válik. S akkor az ukrán-magyar vasúti megoldás - amely technikailag kerülő út - sem fogja érdekelni őket.
Az EU-n belül végül előállhatunk olyan eredeti ötletekkel, amelyek a magyar külpolitikát ebben a relációban néhány ponttal felértékelhetik. De ezáltal valamiképpen szembekerülhetünk a lengyelekkel és a baltiakkal. Ily módon esetleges innovatív Oroszország-politikánk újabb koporsószege lehet/lesz a közép-európai együttműködésnek, a Visegrád-csoportnak. Jelen pillanatban nem lehetünk egyszerre puha partnerek Keleten és jó "visegrádiak" szűkebb térségünkben. Itt centimétereket javíthat az új lengyel kormány, és minden bizonnyal ront majd a román elit politikai eltökéltsége, hogy a történelmi, s ma már nem hatékony hagyományos francia patrónus helyett megszerezze az amerikait. Egyszer már megversenyeztetett bennünket egy nagyhatalom keleten a románokkal. Ma más a világ. De egy ilyen játék elől - ha valaki mégis próbálkozna vele - a leghatározottabban ki kellene térni.
