Úgy döntöttünk, nem állunk be a sorba. Nem a kiszámíthatatlanul változó finanszírozáshoz, nem a kiskapuk kereséséhez próbáljuk igazítani gyógyító szolgáltatásaink körét. Megfordítottuk a logikát, az ellátási területünkhöz tartozó társadalom valós morbiditási (megbetegedési) kihívásaira próbálunk választ adni. Úgy érezzük, az a feladatunk, hogy lehetőségeinkhez mérten a lehető legnagyobb egészségnyereséget biztosítsuk az itt élőknek. Noha a finanszírozás jelenlegi logikájából nem ez következik, próbálunk hosszú távon gondolkodni. Hisszük (remélhetőleg nem naivan), hogy a társadalmi szintű nyereségek egy részét egyszer majd visszaforgatják hozzánk, és akkor nagyobb mozgástérrel, hatékonyabb eszközökkel, felszabadultabban tudjuk végezni a dolgunkat. Próbáljuk elkerülni a túlzott megszorításokat. Az önköltség feléért, harmadáért is elvégezzük az összes szükséges laborvizsgálatot, a betegek minden szükséges gyógyszert, terápiát megkapnak. Erőn felül igyekszünk javítani szűrési hatékonyságunkat, s tevékeny szerepet vállalni a betegségek megelőzésében. Még bírjuk egy darabig. Közben izgatottan figyeljük, mit csinál a másik teherautó vezetője. Ő még tud korrigálni.

A racionális gazdálkodás mezsgyéje szerint keskenyebb, mint ahogy dr. Erdős sejteti. A 2004-től több lépcsőben bevezetett finanszírozási változások (teljesítményvolumen-korlát, a degresszív finanszírozás megszüntetése) komoly takarékossági, racionalizálási lépésekre kényszerítették rá az intézményeket. Kevesekről mondható, hogy csodálkozó szemekkel, karosszékből figyelték a változásokat. További belső tartalékok feltárása már igen nagy léptékű informatikai fejlesztéseket igényel. Rendkívül nehéz modellezni és számszerűsíteni, hogy az informatikai beruházások által kínált többlettudás és a szükséges ráfordítások között milyen a reláció. A kisebb kórházak, szakrendelők nem engedhetik meg maguknak a kísérletezést. A nagyobb intézmények is akkor viselkednek racionálisan, ha ezeknek a fejlesztéseknek a költségeit és kockázatait megosztják egymás között.

Súlyponti kórházként az előremenekülés további útjait is fürkésszük. A gyógyító ellátások optimális megszervezése túlmutat az intézményi kereteken. Meghatározó résztvevőként szeretnénk megvalósítani egy megyei szintű szakmai és szervezeti integrációt, melyben az ellátórendszer szereplői esélyt kapnának rá, hogy a lehető leghatékonyabban osszák meg egymás között a feladatokat. Egy ilyen rendszerben az aktív ellátások koncentrációja garantálja a magas szakmai minőséget és a méretgazdaságosságot, míg helyi szinten egy erős járóbeteg-szakellátás igazolhatja vissza a kevesebb több elvét. A leghatékonyabb betegutak kialakítása abszolút elképzelhető ilyen önszerveződéssel. De most hiányoznak a szereplők érdekazonosságát biztosító pozitív ösztönzők. Egy ilyen integráció komoly alkupozíciót biztosíthat az együttműködőknek a pénztárakkal szemben is.

A szolgáltatók közötti élesedő versenyben akkor tudunk helytállni, ha emeljük a tétet. A szűkös finanszírozás mellett is folyamatosan javítanunk kell a gyógyító munka és az ellátás színvonalát. Nem maradhatunk le. Kiváló orvosokra van szükségünk, motivált, elégedett szakszemélyzetre és fejlődő infrastruktúrára. Piaci körülmények között viszonylag egyszerűen kiszámolhatnánk, mennyit szabad ezekbe az erőforrásokba befektetni, hol van a megtérülés hatáta. De esetünkben erről szó sincs. Nincs olyan opció, hogy bezárjuk a veszteséges boltot, másrészt tevékenységünk haszna nem nálunk, hanem a gyógyult, elégedett, a társadalmi vérkeringésbe visszatérő betegek, családjaik és a társadalmi közösség szintjén realizálódik. A fejlesztés, a növekedés stratégiájával megelőlegezzük a bizalmat a jelenlegi és/vagy az új finanszírozási rendszer szereplőinek. Olyan rendszerben, ahol a valódi teljesítményt mérik, értékelik és honorálják (és ezáltal a résztvevők érdekei összhangba kerülnek), örömmel vállaljuk a megmérettetést.

A szerző közgazdász, a tatabányai Szent Borbála Kórház főigazgatója