Mária Terézia császárnő röghöz kötő rendeletei óta a falu rendi társadalma a falusi cigányságot általában alávetett jöttmentnek tekintette, akinek nem volt jobbágytelke, tulajdona, tartaléka, ki volt szolgáltatva a falu könyörületének és a hatósági erőszaknak. Ugyanakkor az egyes roma és nem roma családok között kialakult patriarchális, alá-fölérendeltségen alapuló kapcsolatok állandó munkamegosztási, hitelezési, támogatási és munkacsere-szimbiózist alakítottak ki közöttük. Mindezek alapján a paraszti hagyomány részévé vált a romákkal szembeni felsőbbrendűség-tudat és az ezt támogató előítélet-rendszer.

Az iparosodás fölbontotta ezeket a rendi viszonyokat. A szocializmus idején a volt parasztok és cigányok egy sorba kerültek segédmunkásként a városi építkezésekre, gyárakba vagy a szövetkezetekbe. A jogegyenlőség propagandája és a viszonylagosan egyenlő proletárhelyzet a romák tudatában is megérlelte az emancipáció, a jogegyenlőség igényét.

A rendszerváltást kísérő gazdasági válság és a szerkezetátalakítás viszont hazaküldte a városokból a roma és nem roma segédmunkások tömegeit, akik versenyképtelen helyzetbe kerültek. A romák kimaradtak annak idején a földosztásból, így most a kárpótlásból is. Kimaradtak egykor a "nép fiait" fölkaroló mobilizációs akciókból, pl. a népi kollégiumokból is.

A rendszerváltás után eltérő történelmi útjuk következtében nem jutottak termelőeszközhöz, általában nem rendelkeztek pénztőkével, képzettségi tőkével, információs tőkével, kapcsolati tőkével. A rendszerváltás viszont propagandájában, kommunikációjában megerősítette az emberi méltóság, az emberi jogok képviseletét, amelyek szemben állnak a rendi típusú alávetettséggel. Tehát a falusi romák nagy tömegeinek életviszonyaira újból a kiszolgáltatottság és a létbizonytalanság lett jellemző, de a rendi típusú alávetett helyzetet már természetellenesnek tartották, miközben környezetük tudatában ez az igény megerősödött újbóli lecsúszott helyzetük láttán.

A kérdés az, hogy visszaépülnek-e a múlt század elejére még jellemző rendi alá-fölérendeltségi viszonyok (tűzzel, vassal és könnyel), avagy bekövetkezik, folytatódik a falusi cigányság emancipációja, a cigányság behozza történelmileg kialakult hátrányait, versenyképes tudást szerez, tőkéhez jut, megerősödik a középosztálya, leszakadottjai kapaszkodókat találnak a munka, a vállalkozás és a versenyképesség felé.

Az optimista válasz is csak az lehet, hogy mindkét útra jelentős tömegek léphetnek, nem lesz kizárólag fekete vagy fehér az eredmény. Munkamegosztási szempontból mindkét utat integrációnak lehet nevezni, az egyiket egy feudalisztikus viszonyba, a másikat a modern kapitalizmusba. Kérdés, ki akar újból rendi típusú Magyarországot.

A magyar fasizmus, a nyilasmozgalom volt az, amely a magyar nemzet fogalmát nem nemzeti-közösségi, hanem faji, egyben felsőbbrendűségi alapon határozta meg, fajvédelmi háborút hirdetve az alsóbbrendűnek, élősködőnek, kártékonynak hirdetett zsidók, cigányok, nemzetiségiek ellen. Az újnyilasok Magyar Gárdája épp így felsőbbrendűségi tudattal igyekszik megfélemlíteni, idegenné, kártékonnyá minősíteni roma honfitársainkat. Nem általában a - minden embert joggal irritáló - bűnözés, hanem külön a "cigánybűnözés" ellen vonulnak harcba - bűnözőkkel soraikban.

A bűnözés a kriminológia tudománya szerint társadalmi tömegjelenség, az emberiség kultúrájának sajnálatos velejárója. Kiváltó okai között individuális tulajdonságok és társadalmi konfliktusok egyaránt találhatók. A bűn elkövetése személyes döntések láncolatának az eredménye. Így a bűnelkövetés személyes felelősség. Nem köthető népekhez, nemzetekhez, bőrszínhez. Konkrét egyének konkrét bűnéért nem állapítható meg kollektív felelősség. A polgári társadalom és jogrend egyaránt elutasítja az ilyen nézeteket. (Ezért ítéljük el pl. a magyar- és németellenes benesi dekrétumokat.) Nincsenek bűnös népek, nemzetek, csak konkrét bűnelkövetők (és értük felelős konkrét emberek, cinkosok) vannak. Az újnyilasok tehát a polgári jogrendet és társadalmat tagadják a kollektív bűnösség és felelősség tételezésével, és a jogrend helyett a megfélemlítést, a terrort (a vétlenekkel szembeni, felelősség nélküli, "elrettentő" erőszakot) képviselik.

Nem értek egyet Debreczenivel abban, hogy a gárda elleni fellépés esetén elszabadulna a pokol. A jogállam keretei között minden demokratának és jó érzésű embernek fel kell lépnie a társadalom békéje védelmében. Úgy, ahogy Debreczeni is tette korábbi cikkeiben.

Az ország több mint háromezer települése közül kb. kétezerben élnek cigányok. A roma lakosság néhol közösségeket alkot, néhol szórványszerűen, szűkebb családi körökben él. A települések legnagyobb részében a romák általában szociálisan erősen rétegzettek. Vannak gazdagabbak, gazdaságilag jól integrálódott középosztálybeliek, vannak tisztes szegénységben élők, és vannak nagyon szegény, munka nélküli leszakadottak. Ez utóbbi csoportban a romák erősen fölülreprezentáltak. A települések roma lakóinak sorsát (is) jelentősen befolyásolja lakóhelyük földrajzi elhelyezkedése, etnikai arányai, kulturális hagyományai, a romák és nem romák együttélésének története, konfliktusai. A szerencsésebb gazdasági helyzetben lévő és/vagy a hagyományosan együttműködő települési közösségek jobb helyzetben vannak, mint a válságövezetben élő és/vagy sok kezeletlen konfliktust (holokauszt, erőszakos telepdózerolás, kollektív megtorlások, nyílt faji megkülönböztetés, maffiás bűnözés stb.) magukkal hurcoló közösségek. Az etnikai arányok és ezek változásainak sebessége az alkalmazkodóképesség szempontjából jelenthetnek különbségeket. Szinte mindenre és mindennek az ellenkezőjére is lehet példákat mutatni, akár 10-15 kilométeren belül. A települések legnagyobb részében a konfliktusok mindenesetre kezelhetők. Egyelőre.

A helyi szintű konfliktusok távlatos kezelése csak esélykiegyenlítő, központi gazdaság- és településpolitikával, az etnikailag semleges jogállam intézményeinek és tekintélyének erősítésével, a szociálisan ellehetetlenültek segélyezésével és egyben (!) felzárkózási esélyek, munkaalkalmak, színvonalas képzés biztosításával, a helyi konfliktusok partneri, együttműködő rendezésével és az előítéletek oldásával lehetséges. A gyűlölködés, a megfélemlítés, a bűnbakkeresés, az erőszak, a semmittevés, a problémák szőnyeg alá seprése, a bezárkózás nem megoldás.

Debreczeni kifejezetten a cigányokról írja, hogy a rettenetes nyomorban két megélhetési forrás mutatkozik számukra: a segély és a lopás. De mitől mutatkoznának más lehetőségek egy nem cigány számára? Nem a nemzetiségi hovatartozástól, hanem a helyzettől függ, hogy milyen lehetőségek mutatkoznak. Bizony a szélső szegénységben élő, leszakadt társadalmi csoportok gondja volt régebben is, az ma is a lehetőségek ilyen szűkössége. Persze nem csak a szegények lopnak, legfeljebb ők gyakrabban és egyszerre sokkal kevesebbet. Más, sokkal jövedelmezőbb bűnökből viszont a gazdagabbak veszik ki jobban a részüket (pl. az adócsalásból).

Debreczeni szerint a cigányoknak sajátos munkakultúrájuk, tulajdonfölfogásuk lenne, és speciálisan az ő gyerekeik lennének, akik "rendszerességre, fegyelemre, folyamatos teljesítményre, együttműködésre, normatiszteletre a legminimálisabb mértékben sem szocializálódtak".

Nos, a magyarság és a cigányság 600 éve él együtt. Kultúrájuk döntő része közös, sok-sok azonossággal, hasonlósággal. Nem beszélhetünk a cigány kohász, bányász, orvos "eltérő munkakultúrájáról", de a segédmunkáséról vagy a munkanélküliéről sem úgy általában. A tulajdonhoz való viszony sem nemzetiségi sajátosság. Van, aki lop, és van, aki nem, a cigányok és a gádzsók között egyaránt. A szegények között persze arányaiban több cigány van. A gyermekek szocializálását a család, a környezet és a nevelés intézményei, az óvoda és az iskola együttesen végzi. Sok helyen harmonikus folyamatként, sok helyen konfliktusokkal. A magyar iskolarendszer követelményei mára erősen középosztály-centrikusakká váltak, így nagy a konfliktus a szegény gyermekek oktatása körül. Ezt a konfliktust sem helyes etnicizálni, de sok helyen ez történik. Közben pedig tudható, hogy rengeteg cigány család kiválóan látja el szocializációs funkcióit, és sok iskola jó partnerként, eredményesen segíti ezt. Tudnunk kell, hogy az utóbbi húsz évben megszázszorozódott a felsőoktatásban tanuló cigányok száma (habár még mindig igen kicsi ez a szám).

A békés cigány-magyar együttélésnek nincs tisztességes alternatívája. Közös a múltunk, a jelenünk, és a jövőnk is összekötődik. Közös a felelősségünk hazánk s a következő generációk boldogulásáért, békéjéért, országunk versenyképességéért, modernizációjáért, emberséges közállapotaiért.

Nem nyugodhatunk bele, hogy egyes területeken tömeges a nyomor és a kilátástalanság. Abba sem, hogy cigány polgártársainkat arányaiban ez sokkal nagyobb mértékben sújtja. Nem nyugodhatunk bele abba sem, hogy oktatási rendszerünk nem eléggé alkalmas a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére. Az integrált oktatás feladataihoz kevés a pénz, a felkészültség és az elszántság. Nem nyugodhatunk bele abba sem, hogy jogállamunk gyenge, sokszor rosszul funkcionál, terjed az önbíráskodás, jelentős a bűnözés.

A nyomor ellen esélyteremtéssel kell küzdeni elsősorban, nem csak "okosabb" segélyezési politikával, mert abból okos nemigen létezik. Meg kell teremtenünk polgáraink számára a létbiztonság, a munkához jutás és a lakhatási biztonság minimális, elérhető feltételeit. Az integrált oktatáshoz pénzt, (tovább)képzést, hatékony ellenőrző, mérőrendszert kell biztosítani, és világos felelősségi viszonyokat kell teremteni. Az iskola és a szülői ház közötti kapcsolatokat meg kellene erősíteni. Nemkülönben az élet, a vagyon és az emberi méltóság védelmét.

Debreczeni úgy gondolja, hogy a "ballib" értelmiség nem látja az igazi társadalmi problémákat a cigánysággal kapcsolatosan. Ebben téved.

Éppen a cigányság gondjain keresztül lehet a legjobban rálátni hazánk, nemzetünk legfontosabb konfliktusaira és tennivalóira. Itt a legszembetűnőbb a nyomor, a szegénység, a jogállam gyengesége, a bűnözés, az elmaradottság, a forrás- és tőkehiány. Itt nincsenek tompító effektusok. A rasszizmus és az előítéletek felerősítik a meglévő bajok tüneteit. Nyilvánvalóbbá teszik a létező problémákat. Éppen nem a problémák etnicizálása, a rasszizmus-antirasszizmus dimenziójának a kiemelése, hanem a bajok gyökereinek, okainak a feltárása és a megoldás keresése jellemzi azokat a "ballib hangadóknak" vélt embereket, akik a leggyakrabban és legkomolyabban szólalnak meg ebben az ügyben. Kár, hogy Debreczeni az ő írásaikkal még nem találkozott.

Más kérdés persze az, hogy a mindenkori politikai hatalom mennyire veszi komolyan a tudomány, az értelmiség és a "szakma" jelzéseit. A politika a különböző érdekcsoportok küzdelméről, kompromisszumairól is szól a közforrások elosztása körül. Bizony érdekcsoportként eddig nagyon gyengének bizonyultak a szegények is, a cigányok is és a bajokat látó értelmiségiek is.

Ideje van a változásnak!

A szerző kisebbségkutató