A festőművészként is elismert filmrendező egyetlen gigantikus interjút adott a Szkafander és pillangó tavalyi, cannes-i premierje után - igaz, negyvenpercenként más újságíró hallgatta. Mi, szerencsénkre, egy érdekes részt fogtunk ki.

Schnabel harmadik játékfilmje Jean-Dominique Bauby története: a francia Elle egykori főszerkesztője, miután túlélt egy agyvérzést, csupán az egyik szemét tudta mozgatni. És ezzel a szemmel lediktált egy regényt arról, hogy hogyan látja a világot egy lebénult test fogságában. Amikor Schnabelt felkérték a rendezésre, az első dolga az volt, hogy lefordíttassa Ronald Harwood angol nyelvű forgatókönyvét franciára, mivel úgy vélte, hogy csak Bauby anyanyelvén lehet hiteles a film. Sőt ezután ő maga is hosszú hónapokig tanult franciául, hogy szót értsen a színészekkel. A gyártó amerikai stúdió tiltakozott ugyan, de végül engedett.

Schnabel már-már megszállottságnak tűnő elhivatottsága nem merült ki a francia nyelv alkalmazásában: a Szakfander és pillangó filmnyelve roppant innovatív. Sokszor csak a főszereplő szemszögéből látjuk az eseményeket.

- Festőművészként megtanultam, hogy nem illik más műveit lemásolni. Ezt próbálom filmrendezőként is szem előtt tartani. Igaz, többször utalok más filmekre azért, mert a személyiségem részévé váltak. A posztmodern korában élünk, nincs egyéni nyelv, csak a formulák egyéni szelekciója - mondja a rendező.

Jean-Dominique Bauby nézőpontja azonban merőben más. Schnabelt inspirálta, hogy megteremtheti azt a világot, amelyet ő látott. Mivel Bauby nem tudta mozgatni a fejét, abban is kiszolgáltatott volt, hogy mit néz.Szkafander és pillangó - filmelőzetes

- Normál esetben nem tudnék olyan filmet készíteni, amelyben egy sarok is érdekes lehet. A mai mozik ragaszkodnak az arcokhoz, de mennyivel izgalmasabb lehet egy váll vagy akár egy has, mondjuk több mint fél percen keresztül a vásznon. Az operatőr azt gondolta, hogy megőrültem, de pont ezáltal kerül közel a néző a figurához. Hogy pontosan azt látja, amit ő. Nem mondom, hogy nem szoktam hibázni, de ha meg sem próbálom, a világ legunalmasabb filmjét forgattuk volna le - summázza véleményét Julian Schnabel.

Amit nem is említ, hogy a film első negyvenöt percében nem látjuk a főszereplő Mathieu Amalricot. Hasonló "merényletet" Delmer Daves követett el a Sötét átjáróban (1947): az akkor a pályája csúcsán lévő Humphrey Bogart arcát csak a film utolsó harmadában fedte fel. De a formai bravúrokon túl a rendező szerint sokkal fontosabb, hogy rámutat a bűneinkre: hogy elhanyagoljuk a gyerekeinket, elfordulunk az igazi értékektől. Jean-Dominique Baubyt egyfajta modern Jézusnak tartja, aki miattunk, értünk is szenved.

Julian Schnabel ma már egyre kevésbé fél a haláltól: sokáig rettegett, de ezzel a filmmel, illetve édesapja halálával eltűnt ez a nyomasztó érzés.

- Én ápoltam őt, és ott voltam vele abban a pillanatban, amikor elment. Mondani akart nekem valamit, de nem sikerült. Láttam a félelmet az arcán. Nagyon szomorú voltam, hogy ettől nem kímélhettem meg.

Talán ezért is ábrázolja Jean-Dominique Bauby halálát líraian szépnek a filmben.

Mivel Schabel egy sötétkék pizsamában adta az interjút, mielőtt átadtam volna a helyem a következőnek, nem tudtam megállni, hogy szóba ne hozzam. Erre a kérdésre egyértelmű választ kaptam: a felesége (Olatz Lopez Garmendia színésznő) tervezte. És már a kezemben is volt a New York-i bolt címe, ahol én is beszerezhetek egyet.

Julian Schnabel