"A brit politikában 2007-ben számos alapvető változás történt, melyek közül a legfontosabb talán a miniszterelnök-váltás volt: az egy évtizede kormányzó Tony Blair helyét (a korábbi pénzügyminiszter) Gordon Brown vette át. Nem kevésbé lényeges, hogy a konzervatívok élén megerősítette helyét David Cameron, akinek vezetésével a toryknak esélyük nyílhat megtörni a Munkáspárt immár 1997 óta töretlen kormányzati pozícióját" - írja David Cameron politikai portréját megrajzoló írása elején Havas Péter, aki így összegezi célját: -"Elemzésünkben arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk a brit Konzervatív Párt történetének egyik legfiatalabb vezérét. Ennek során elsősorban arra helyezzük a hangsúlyt, hogy Cameron - aki ’97 óta a toryk negyedik vezére - milyen irányban próbálkozik az egy évtizede ellenzékben lévő párt megújításával."

Önazonosság és megújulás

Havas Péter brit politikatörténeti áttekintésében emlékeztet: a XX. században, amit Tony Blair "a konzervatívok évszázadának nevezett", történelmi eredméynyeik és tekintélyük ellenére a konzervatívok, "főleg jelentősebb arányú vereségeik (1906, 1945, 1966 és 1997) után a toryk mindig tartottak a jövőtől, s féltek attól, hogy a vereség nem egyszeri, hanem tartós visszaesést eredményez. Mindez nem volt teljesen indokolatlan, ezeket az évtizedeket ugyanis végigkísérte egy a torykat sújtó, meghatározó feszültség: egyik oldalról a párt önazonossága, mint a „kormányzás természetes pártja” követelménye,  valamint az állandó megújulási kényszer között."

Szárazak kontra nedvesek

"Az 1970-80-as években a brit konzervatívok táborát a neoliberális politika értelmezése és gyakorlása osztotta meg. Az ún. „szárazak” (dries), Hayek és Friedman neoliberális iskolájára esküdtek fel, a közkiadások radikális csökkentése mellett hadakoztak, és elutasították a személyes és a vállalkozói szabadság szembeállítását. Elkötelezettjei voltak a piacnak, az egyenlőtlenséget kívánatosnak és elkerülhetetlennek tartották, bírálták a jóléti rendszerek pazarló működését. Gondolkodásuk tengelyében gazdaságpolitikai értelemben a monetarizmus állt. E csoport elnevezése azt szolgálta, hogy elhatárolódjon a „nedvesektől” (wets), az ún „Egy-nemzet torizmustól”. Hívei a XIX. század közepének konzervatív vezére,  Disraeli követőinek tartották magukat, akinek nevéhez több szociális törvény és azon híres kijelentés fűződik, miszerint „a Konzervatív Párt vagy nemzeti párt, vagy semmi”. Az „Egy nemzet toryzmus” a pártban azokat képviselte, akik szerint a konzervatívoknak a nemzet majd’ minden rétege számára kell programot alkotniuk."
David Cameron jelenlegi elképzelései az „egy nemzet” felfogásához állnak közelebb - állapítja meg Havas Péter.

Gyűjtőpártok harca

"Tony Blair a Munkáspártban az elsők között ismerte fel, hogy egy releváns párt sikerének kizárólag a hatalom (legalább részleges) megszerzése, illetve a választások megnyerése lehet a fokmérője, s hogy az elvek ugyan fontosak, de hatalom nélkül nem sokat érnek. A Munkáspárt a ’90-es évek elején már másfél évtizede volt ellenzékben, és egyre szélesebb értelmiségi köröket kezdett uralni azon kétely, hogy a szolidaritás hagyományát középpontba állító Labour egyáltalán képes lesz-e valaha is választásokat nyerni a teljesen atomizálódott és individualizálódott brit társadalmi környezetben. Egyre több jel mutatott arra, hogy Nagy-Britannia egy hosszútávra berendezkedő hegemón pártrendszer elé néz. Blair számára világos volt, hogy a választásokat a szigetországban csakis egy kiszélesített bázissal, gyűjtőpárti stratégiával lehet megnyerni, amihez azonban olyan politikára volt szükség, melyet a párt hagyományos bázisa és a széles középrétegek egyaránt támogatni tudnak. Ezt az igényt kellett kielégítenie a „harmadik út” politikájának, a társadalom és a piaci erők partneri viszonyának; vagyis a Labour tudatosan leszámolt régi beidegződéseivel, amely a gazdaság prosperitását szembeállította a jóléti törekvésekkel. A brit baloldal vezetője tudomásul vette a társadalmi realitásokat, és felismerte, a kormányzás feltétele egy valóban új Munkáspárt létrehozása.
Mind a thatcheri fordulat, mind az 1997 utáni „blairi forradalom” történelmi jelentőségűek voltak, a baloldali politika újragondolásához vezettek Nagy-Britanniában, és hatással voltak a kontinentális szociáldemokrácia egészére."

Eszmei újítások

A Blair Új Munkáspártja által képviselt kihívás nagyságát érzékelteheti, hogy 1997 óta David Cameron már a negyedik tory pártvezér. "Az új baloldali ideológia és politikai stratégia 1997-ben nagyarányú munkáspárti győzelemhez, egyúttal a konzervatívok történetének egyik legsúlyosabb vereségéhez vezetett, majd 2001-ben ez az eredmény minimális különbséggel ismétlődött meg."

A konzervatívok reményei David Cameron fellépésével élednek újra, aki a a tory-párt megújításának ösvényeit keresve "olyan vizekre evez, melyek gyökeresen újszerűeknek tekinthetők" - írja Havas Péter, elemzésében sorra véve a brit politika központi témáiban - az újbaloldal állam-központú progresszió-felfogásával szemben vonzó alternatíva állítása, a közbiztonság, bűnőzés, terrorizmus, az egészségügy, az oktatás - Cameron csapata által végrehajtott eszmei újításokat.

Konzervatív-liberális szövetség?

"A jelek szerint Cameron eltökélt, hogy pártját a közép felé terelje. Egy hónapja merész kezdeményezésre szánta el magát., amikor felhasználva a liberális demokraták vezércseréjét, azt javasolta a liberálisoknak, hogy egyesítsék erőiket, hozzanak létre „progresszív szövetséget” Gordon Brown ellen. Az együttműködés fő pontjaként Cameron  szerint az államhatalom decentralizációja vetődhet fel" - ismerteti Havas Péter Cameron "progresszív társadalom"-víziójának a pártpolitikai szövetségek alakulásában tapasztalható lenyomatát. - "
Nagy kérdés, milyenek egy ilyen szövetség  reális lehetőségei, hiszen hasonlóra e két párt között már régen nem volt példa. A javaslatot egyelőre egyik oldalról sem támogatják. A Liberális Demokraták tudják, hogy a középre húzó Cameron számára a liberálisokkal történő együttműködés fontos eszköz a progresszív-szabadelvű szavazók megnyerésében. A konzervatívok berkeiben sincs teljes összhang e kérdésben, azonban a Konzervatív Pártban tudják, hogy újabb szavazók szerzéséhez elsősorban a liberális választókerületekben volna keresnivalójuk, de a fenti együttműködés nélkül ezek közül mindössze tíz ilyen kerületet hódíthatnak el. A toryk részéről elvi fenntartások is előjönnek, így olyan kifogások is, miszerint a Liberális Demokraták ideológiailag és számos szakpolitika terén még a Munkáspártnál is balra helyezkednek el" - írja a szerző a nehézségekről.

Cameron még nem áll készen

Havas Péter részletesen elemzi Blair és Cameron induló helyzetének közös vonásait, majd megállapítja:

"Cameron és a konzervatívok lehetőségei 2007-ben jelentősen eltérnek azoktól,  amelyek közepette Tony Blair és csapata megkezdte az Új Munkáspárt építését. A Labour addig olyan párt volt, amely sohasem tudott több cikluson keresztül kormányozni, lényegesen többet volt ellenzékben (legutóbb 18 évig) mint kormányon, történetében az ellenzéki pozíció volt a „természetes”, meghatározó állami és gazdasági kérdésekben a közvélemény előtt gyenge kompetenciával bírt. Még a ’97-es választások előtt is a lakosság többsége jobban bízott a toryk gazdaság-menedzselő képességében, mint a Munkáspártéban. Blair ’94-ben lett pártvezér, és még abban az évben offenzívát indított a híres 4. cikkely ellen, majd ’95-ben a rendkívüli konferencia el is törölte azt, és elfogadta az új pártalkotmányt, amely tartalmazta a párt új politikájának érdemi elemeit. Ezt követően egy év múlva a Labour legfelső fóruma elfogadta a választási kiáltvány téziseit; ekkorra már az Új Munkáspártnak megvolt a csapata, amelyben több egykori baloldali munkáspárti is helyet kapott. Igaz, a megújulásnak voltak ellenzői, de Blair személye egységet teremtett.
Cameron helyzete ennél jóval bonyolultabbnak mondható. Kétségtelen, hogy megjelenése a „nagypolitikában”, hála sok szimpatikus vonásának, vezetői- és kommunikációs adottságainak, valamint retorikai képességének új szint vitt a konzervatívok általános mentalitásába. Azonban egy olyan pártot kell megújítania, választhatóvá tennie, amely korábban még sohasem volt több mint egy évtizedig ellenzékben, és ahogy már említettük sokáig, a kormányzás egyedüli természetes pártja volt. Az ellenfél viszont az a párt, amely éppen megújulása következtében három választási győzelemmel és hosszú kormányzati tapasztalattal a tarsolyában mára a kormányzás pártjává vált. Emellett ma még inkább, mint fél éve, a Blair-korszak teljesítményét eredményesnek ítéli a közvélemény.
Ezzel szemben jelenleg azt látjuk, hogy nincs még kész sem Cameron programja, sem politikai csapata. Útkeresését emellett még az is nehezíti, hogy olyan politikai és szociális mezőbe kell „benyomulnia”, amely távol áll a hagyományos toryzmustól, vagyis a törzsszavazók választási mobilizálhatóságát is megnehezíti.
Azonban mindenképpen Cameron képességei mellett szól bátor kezdeményező-készsége, gondoljunk csak az NHS-hez való újradefiniált viszonyára, a jóléti refom-terv felvázolására és a Liberális Demokratákhoz intézett együttműködési javaslatára.
Feltűnő azonban, hogy a gyűjtőpárti jellegből adódóan Cameron orientációs gyakorlata ingadozó a hagyományos tory választói csoportok és a párt „új”, modernizáció-központú hívei között. Vagyis a párt stratégiai zavarát az okozza, hogy egyszerre szeretne minden „szárnynak” kedvezni. Az egyik nap kiáll a hagyományos konzervatív örökösödési adó-csökkentés és az euroszkeptikusok mellett, majd az NHS kapcsán az underclass réteghez közeledik. Skóciába utazik, hogy erősítse pártja skót identitását, majd előhúzza a hagyományos brit konzervatív mumust: Skóciának az Unióból történő kiválásának veszélyére utal. Nem egyszer hangzik el a szakértők és a választók körében egyaránt, hogy ezen gyakorlat azt támasztja alá, hogy Cameron még nem tudja pontosan, mit is akar valójában.
Ma még nehéz körvonalazni a brit politika 2008-as alakulását. Valószínűsíthető a Brown-kormány botrányainak folytatódása, ami nyilvánvalóan kedvező lesz Cameron számára. Ez azonban csak rövid időre oldhatja meg a toryk gondjait: a jobbközép pártnak világos és koherens újkonzervatív programra van szüksége. A választásokig minimum másfél év van hátra, és Cameron vezetésével addig – mind ideológiailag, mind szervezetileg –rendeznie kell pártja sorait. Habár ez egyáltalán nem lehetetlen, mégsem kell törvényszerűnek feltételeznünk, hogy Cameron politikája automatikusan megismétli majd a Blair-jelenség sikerét; az pedig szintén nem bizonyos, hogy a brit konzervativizmus megújulásának a cameroni az egyetlen járható útja."

Havas Péter tanulmánya teljes egészében a Méltányosság Politikaelemző Központ honlapján olvasható>>>>