Piranhák és macsigengák világa
Varázslatos, lenyűgöző, elképesztő - lehetne sorolni még a jelzőket a Manu Nemzeti Parkra, de akkor sem tudnánk szavakkal visszaadni azt a csodálatos változatosságot, amit a Discovery forgatócsoportja 1993-ban megörökített. Peru keleti részén, az Andok lábánál, negyed magyarországnyi területen öt kisebb népcsoport él. Nem túl nagy számban, ám annál nagyobb harmóniában a természettel. "Az esőerdő szellemei" címre keresztelt másfél órás film róluk is szól, de csak annyiban, amennyiben normális körülmények között az ember egy adott vidék része.
Majmokra vadásznak, de csak annyit ejtenek el, amennyire szükségük van. Tapírra vadásznak, de az általuk felnevelt tapírt nem bántják. Arapapagájok a tyúkokkal együtt csipegetnek a földön, a fiókákat - mert egyébként így kapnák madárszüleiktől - péppé rágott banánnal etetik. Emberszájból madárcsőrbe kerül az étel.
Az indiánok rettegve emlékeznek arra a sok évszázaddal korábbi korszakra, amikor megjelentek a fehér hódítók. Menekültek előlük, visszahúzódtak az őserdők mélyére. A múlt század elejére nyugodtak meg annyira a kedélyek, hogy az indiánok végre biztonságban érezhették magukat. A fehér ember persze őket sem kíméli, de már nem hódítóként érkezik, hanem turistaként vagy éppen természetvédőként.
Bőség és változatosság - ez jellemző a nemzeti parkra. Ezerféle madár él ott, olyan számban, hogy az hihetetlen. Óriásvidrák naponta öt kiló halat fogyasztanak el. Mindig a fejüknél kezdik, mert a piranha tűéles fogai könnyen kikezdik a vidrabőrt. Ötméteres fekete kajmánok vadásznak kölykeikre. Ilyen körülmények között élnek, küzdenek démonaikkal a macsigengák. A való világ elválaszthatatlan a szellemi szféráktól. Ha megbetegednek, antibiotikumok helyett 300-400 gyógynövényt használnak.
A film készítői szerint a nemzeti park léte tőlük függ. Ez akkor lenne igaz, ha a természetrombolást megállíthatnánk a nemzeti park határainál. Lehetséges ez? Van még mit védeni? Egy forgatócsoportnak ismét szét kellene néznie a nemzeti parkban.