Nínónínó, és más történetek
Papp Béla volt ez a valaki. Gyermekkorában asztmarohamok gyötörték, sokszor kellett kórházba szállítani, ő pedig a mentőautóban valami nyugodt és jóleső biztonságban érezte magát. Az élmény olyan erősnek bizonyult, hogy egy életre eljegyezte magát az egészségüggyel. Előbb állatorvos akart lenni, a középiskola után orvosi műszerekkel kereskedett, később belső sofőrként dolgozott a MÁV-kórházban, majd némileg megbicsaklott a pályája: rendész lett a Zrínyi Nyomdában. A sors útjai azonban tényleg kifürkészhetetlenek. A nyomda épületének tűzfala közös volt a mentőszolgálatéval, Papp Béla pedig egyik nap fogta magát, átsétált, és jelentkezett sofőrnek.
Nyár közepe volt, amikor dolgozni kezdett. Az ország a rendszerváltás lázában égett, és ő megsokszorozva érezte azt, amit körülötte mindenki, hogy valami új kezdődött az életében. Pedig nem indult könnyen ez az élet: alig állt munkába, máris húsvágó bárddal támadt rá egy elmebeteg a Füredi úti lakótelepen. Akkor gondolt először arra, amire később még anynyiszor, hogy ami nem történik meg vele, az talán nincs is. Halottakat látott, és kínlódást, szétnyílt testeket, rohamtól üveges szemeket, mocskot és könnyeket. Szállított mulatozókat, akik hipót ittak, hívták karácsonykor infarktust kapott családfőhöz, ment akasztotthoz, félrenyelthez, öngyilkosjelölthöz, ott volt karamboloknál, családi drámáknál és verekedéseknél. Vér és szörnyűség tapad a kezemhez, mesélte egyszer.
Mégis, Papp Béla kedvelte ezt a munkát, mely nehéz volt, emberpróbáló, cserébe viszont azt érezhette, amit mindig érezni akart: hogy szükség van rá. A mentőzésnek köszönhette a házasságát is. Későbbi felesége orvostanhallgató volt, a szakmai gyakorlaton arra a mentőre osztották be, amit ő vezetett. A Lóversenypályán ügyeltek, és miközben beszélgettek, lassan egymásba szerettek. Nem az az igazi mentős, aki száguld, hanem aki oda is ér, magyarázta Papp, miközben a hajtókat figyelték.
Ő csak tudta: másfél millió kilométert vezetett baleset nélkül. Volt, hogy negyedóra alatt szállított valakit a Blaha Lujza térről a Korányi kórházba, egyszer tizenhárom perc alatt ért a Nyugati pályaudvartól egy gyáli karambolhoz, vitt gerincsérültet a MOM Parkból, kisgazda képviselőt és olasz turistát az Országházból, és ahányszor csak asztmarohamtól fuldokló beteg feküdt hátul a rohamkocsiban, egy pillanatra a saját gyermekkora jutott eszébe. Járt olyan lakásban, amelyben több tonna újságpapírt gyűjtött össze a tulajdonos, volt téves riasztása, amikor az elvált férj bosszúból küldte a mentősöket a feleségéhez, vonult színésznőhöz, akinek a fejére zuhant a díszlet, és ott asszisztált annál az újraélesztésnél, amikor a beteg magához térve azonnal itallal kínálta meg a mentősöket.
Tulajdonképpen erre számított: egy furcsa, szomorú és olykor felemelő munkára, amit vagy megszeret valaki, vagy otthagy az első hét után. Ő megszerette. Papp Béla gyakran beszél erről, a munkájáról, és ilyenkor bizony el-elérzékenyül. Húsz éve ül mentőn, az öltözőszekrényében egy piros zászlót őriz, az utolsót abból a korból, amikor sürgős esetekben még ezt tűzték a rohamkocsik tetejére. Nem szeret egyébként utazni, már a városhatárnál honvágya van. Ha tehetné, csak üldögélne, és beszélgetne a feleségével meg a kisebbik lányával. Érdekes család egyébként az övé: a felesége orvos, az anyósa orvos, a sógornője és az unokanővére ápolónők, úgyhogy könnyű kitalálni, mi lett végül a gyerekből.
Pénztáros.
