Másfél évtizedig, kicsi korától nagylány koráig a Szovjetunióban élt, néhány évig szibériai kitelepítésben. 1945-ben apjával együtt hazatér, fiatalon férjhez megy, gyerekeket szül. Nem politizál, fordítóként dolgozik minisztériumokban, orosz nyelvű havilapot szerkeszt. Az első Nagy Imre-kormány elsöprése után elveszik tőle a lapot, kirúgják a MUOSZ-ból. A forradalom bukása után szüleivel, férjével, gyermekeivel együtt Snagovba hurcolják, utolsóként jöhet onnan haza két év múltán, miután apját megölték, férjét bebörtönözték.

Az ítélettel teljes vagyonelkobzás járt, az otthon elveszett, Nagy Erzsébet lakhelyét és munkahelyét a következő évtizedekben a hatalom jelölte ki. Úgy dolgozott másfél évtizedig az Iparművészeti Múzeum fordítójaként, hogy a munkáját csak otthon végezhette, a munkahelyére rendszeresen be sem járhatott.

A Kádár-rendszerrel nem állt szóba.

Nagy Imre és mártírtársai halálának 29. évfordulójáról 1987-ben egy magánlakáson emlékeztek meg, akik mertek. Ezen az estén fölolvasták Nagy Erzsébet üzenetét a demokratikus megújulásért küzdő fiatalokhoz, mely a szamizdat Beszélőben jelent meg: "Szeretném itt felidézni Édesapámnak az utolsó szó jogán elhangzott mondattöredékét, mely aggályát is tükrözi: "tudom, hogy lesz majd még egyszer egy Nagy Imre-per, amelyen rehabilitálnak... Csak attól félek, hogy azok mondják el majd a gyászbeszédet, akik elárultak." Édesapámnak ezt az egyik utolsó gondolatát végakaratának tekintem és vértanúhalála óta mélyen tiszteletben tartom. Ezért nincs semmi tárgyalnivalóm azokkal, akik bűnrészesek a kivégzésben."

Mindent megtett a forradalom rehabilitálásáért, amit módjában állt, ott volt a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapításánál, és 1989-ben második férjével, Vészi János költővel létrehozták a Nagy Imre Alapítványt.

Nagy Erzsébet számára a rendszerváltás után a forradalom emlékezetének egyben tartása olyan fontos volt, hogy az áthidalhatatlan ellentéteket is megpróbálta áthidalni, s ezért olyan gesztusokat is tett, melyek - hol itt, hol ott - fájtak. 1992 tavaszán, amikor a TIB alapítóit kiebrudalták a vezetésből, elvállalta a jobb szélre csúszó szervezet elnökségét. (Fél év múltán, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy mi történik, lemondott.) 1994. június 16-án Horn Gyula miniszterelnökkel együtt koszorúzott a 301-es parcellában.

Korán akarta békévé oldani a harcot. Az az idő még nem jött el, az övé pedig most már elfogyott.

Emlékét megőrizzük.