Nagy Erzsébet 1927-ben született Kaposvárott. Apja, Nagy Imre 1953-1955 között, majd az 1956-os forradalom idején Magyarország miniszterelnöke volt, 1958-ban kivégezték.

Nagy Erzsébet nemcsak azért érdemelte meg a kortársak figyelmét, mert a modern magyar történelem egyik legnagyobb személyiségének volt a lánya. Szellemi értelemben is örököse volt Nagy Imrének, és mint ilyen, a saját jogán is fontos személyisége közéletünknek - írta a kormányfő kedden részvétnyilvánításában.

"Nagy Erzsébet sorsa összeforrott 1956-tal. Édesapja és férje szerepvállalása miatt a kádári diktatúra megfosztotta valódi szabadságától, de ő jogfosztottan, majd a rendszerváltás után immár elismerve és szabadon is annak szentelte az életét, hogy a forradalom örökségét gondozza" - írta Gyurcsány.

"Nagy Erzsébet számomra nem pusztán a hazáját szerető, 1956 örökségét oly szenvedélyesen gondozni igyekvő demokrata volt, hanem barát is, aki megtisztelt a tanácsaival, segítő szándékú kritikáival. Elvesztése ezért most kétszeres fájdalom a számomra" - fogalmazott a kormányfő.
A család 1930-1945 között a Szovjetunióban, több évig  kitelepítettként Szibériában élt. Ő maga 1944-ben Moszkvában  érettségizett. Miután a család 1945 decemberében visszatérhetett  Magyarországra, dolgozott a Külügyminisztériumban, a Földművelésügyi  Minisztériumban, majd a Kulturális Kapcsolatok Intézetében.
1952-1955 között a Vengrija-Hungary című orosz nyelvű havilap szerkesztője, azonban 1955-ben politikai okok miatt ott kellett  hagynia a lapot és az Akadémia Kiadónál helyezkedett el.

Az 1956-os októberi forradalom és szabadságharc igen mélyen  érintette. November 4-én szüleivel, férjével (Jánosi Ferenc), gyermekeivel - és a forradalom több vezetőjével együtt - a budapesti jugoszláv nagykövetségen kapott menedékjogot. A szovjet katonai  hatóságok 1956. november 22-én cselvetéssel elrabolták őket, és  akaratuk ellenére mindenkit Romániába: Snagovba, később Pitestibe és  Calimanestibe deportáltak. (Apját, Nagy Imrét Snagovban, de  családjától elkülönítve őrizték 1957 április 14-ig, majd 1958. június 16-án Budapesten kivégezték. Férjét, Jánosi Ferencet nyolc évi börtönre ítélték.)

1958 decemberében véget ért a száműzetés. Ezután Budapesten lakott rokonoknál, majd az állami hatóságok által kijelölt helyeken, ugyanis eredeti otthonába a teljes vagyonelkobzás miatt nem térhetett vissza. Munkahelyét is a hatóságok jelölték ki: az Iparművészeti Múzeum fordítójaként működött, a lakásán dolgozva,  mert 15 évig politikai okokból nem járhatott be a munkahelyére.

A továbbiakban a Központi Múzeumi Igazgatóság, az Országos  Széchényi Könyvtár és a Népművelési Propaganda Iroda munkatársa volt. 1968-ban férje, 1978-ban édesanyja is meghalt. 1982-ben  férjhez ment Vészi János újságíróhoz.

1983-1991 között - már nyugdíjasként - a Hungarian Digest-Revue  de Hongrie angol-francia nyelvű folyóirat egyik szerkesztőjeként tevékenykedett.

1987-1988 óta aktívan részt vesz a magyar politikai közéletben. 1988-ban egyik megalapítója volt a Történelmi Igazságtétel  Bizottságnak (TIB). Kezdetben külföldön (Párizs, Hannover, Milánó),  majd Magyarországon is sokat tett az 1956-os forradalom és  szabadságharc elismertetéséért, az áldozatul esett emberek, valamint  apja, Nagy Imre és mártírtársai végtisztességéért,  rehabilitálásáért. 1989-ban férjével létrehozta a Nagy Imre  Alapítványt.

1992. március 28. óta a TIB elnöke. 1992-től örökös tagja a Magyar Újságírók Országos Szövetségének.

(MTI)