Az évértékelő előtt a Kongresszus két háza, a Legfelső Bíróság, a vezérkari főnökök egyesített bizottsága és a kormány tagjai – kivéve a vészhelyzet esetére egy bunkerben várakozó Dirk Kempthorne belügyminisztert, aki a feladatot sorsolásos úton nyerte el – a szokásos óriási ovációval köszöntötték az elnököt. Az elmúlt évekhez képest feltűnő volt, hogy a beszédet két-három mondatonként félbeszakító tapshoz legtöbbször csak a karéj jobboldalán ülők álltak fel: a demokraták az udvariasság határán belül maradva, de ülve és fagyos arckifejezéssel hallgatták, amint Bush vétóval fenyegette meg a törvényhozást, ha adót merne emelni.

Az elnök egy sor konzervatív programhoz kérte a Kongresszus támogatását, jóllehet nyilvánvaló, hogy azt nem fogja megkapni. Cserébe kilátásba helyezte, hogy nem írja alá a következő költségvetést, ha a honatyák régi szokásukhoz híven az utolsó pillanatban és nyilvános vita nélkül telepakolják azt a saját választókörzetüknek fontos kiadási tételekkel. Az egyórás beszéd első fele a gazdaságról és Amerika belső helyzetéről szólt. Bush elismerte, hogy a gazdaság a bizonytalanság időszakában leledzik, ugyanakkor azt mondta, hogy az amerikaiak biztosak lehetnek a további növekedésben. A legnagyobb, és ezúttal mindkét oldalról érkező tapsvihar a környezetvédelemmel és az energiatakarékossággal kapcsolatos pontokat kísérte.

A beszéd külpolitikai részében Bush úgy fogalmazott, hogy Amerika saját biztonsága és a világbéke érdekében terjeszti a szabadság reményét. Ez összehasonlíthatatlanul szerényebb célkitűzés az önkényuralom felszámolásánál a világban, aminek második beiktatási beszédét szentelte 2005 januárjában. Az elnök értékelése szerint a tavaly Irakba küldött csapaterősítéseknek hála javult a biztonsági helyzet, ami lehetővé tette, hogy egy dandárt máris kivonjanak és idén összesen húszezer katonával – vagyis nagyjából az eredeti létszámra – csökkentsék a kontingenst. Másrészt felszólította a Kongresszust, hogy tartsa fent az Egyesült Államok elkötelezettségét a demokratikus Irak megteremtése iránt. Ekkor a demokraták ülve maradtak és nem tapsoltak. Csak akkor ugrottak talpra, amikor Bush ünnepélyesen megígérte, hogy a csapatok mindent megkapnak, amire a harctéri sikerhez szükségük lesz. A honatyák pártállástól függetlenül támogatták, hogy az USA a következő hónapokban további erőfeszítéseket tesz az izraeli-palesztin megállapodás, a palesztin állam kikiáltása érdekében.

A demokrata párti válaszbeszédet Kathleen Sebelius kansasi kormányzóra bízták, ami arra utal, hogy a novemberi elnökválasztás során az Amerika kellős közepén lévő, inkább jobbra szavazó államot is elhódíthatónak tartják. A CNN helyszíni közvetítésének egyik fő eleme az volt, hogy kezet fog-e az egymástól alig néhány székre helyet foglaló Hillary Clinton és Barack Obama. Clinton közellépett vetélytársához, és barátságosan üdvözölte a mellette ülő Edward Kennedyt, aki éppen hétfőn jelentette be, hogy Obamát támogatja. A tévévitákban mindig lovagias Illinois-i szenátor azonban „véletlenül” éppen másvalaki felé fordulva beszélgetett, így elmaradt a kézfogás. Az epizód és a hírtévé izgalma jól mutatta, hogy Bush mondanivalója már nem túl érdekes. Amerika már az utódjára kíváncsi. (Washingtoni tudósítónktól)

Elnökjelelölt és elnök kézfogása a beszéd után