Tapsgyűjtők
Besétál egy bohóc a Fővárosi Nagycirkusz porondjára, kicsi dobozt vesz elő, és az érkezését ünneplő tapsot mintegy belesöpri. Aztán lecsukja a doboz fedelét, ekkor a taps is abbamarad. Kinyitja, mire a taps megint feldübörög. Becsukja, elhalkul. Amikor később óvatosan nyitja ki, a taps is óvatosan erősödik a nézőtérről.
A bohóc játszik.
A közönség vele játszik.
Rob Torres, a tapsgyűjtő amerikai művész vásott csibészként bolondozik, miként a hagyományos tréfákkal operáló orosz komikusok is. De hogy teljes legyen a kép, érkezik két olasz mulattató, ők kajla némafilmfigurát adnak, míg a magyarok mintha a Városliget hőskorából mentettek volna át egy bohóctréfát: az óriásnő és a másfél méteres férfi szerelmét.
Az elmúlt hét végén lebonyolított 7. Nemzetközi Cirkuszfesztiválon komikusokból és levegőszámokból erős volt a felhozatal, a részt vevő tizenegy ország majd' száz artistája közül a fődíjat mégis egy kínai kettős nyerte. A Beijing Acrobatic Troupe élmunkásai egymáson billegő hengerekből épített tornyon ügyeskedtek, és ha egy fizikusnak képletekbe kellene foglalnia a látottakat, alighanem bajban lenne. Mert ami a manézsban magától értetődő természetességgel történt, arra a számítások nehezen adnának magyarázatot. Miképpen az egyik Ezüstdíjat elnyert ukrán Dima Shine mutatványára sem: ő egy oszlopra kapaszkodva, lehetetlen szögekbe függeszkedve mutatott be kézegyensúlyozó számot, miközben kidolgozott izmai ellenére kígyónőket megszégyenítő hajlékonysággal tekergett. Amúgy szerencsés volt, aki láthatta: a hírek szerint ő a világ egyik legjobban fizetett artistája, a pletykák tízezer dollárt emlegetnek fellépésenként.
A 7. Nemzetközi Cirkuszfesztiválra a szervezők úgy válogatták a számokat, hogy legyen köztük hagyományos felfogású és a manapság divatos, művészcirkuszi indíttatású is. Olyan, amelyet érdekes fényekkel, szokatlan zenével, és a segítségül hívott társművészetekkel bolondítottak meg az előadók. Mégis: a mostani találkozóról valahogy hiányoztak a korábbiakról ismerős pompás és fényűző csapatok, visszafogottabbak voltak a kosztümök, a rekvizitek, mintha a fellépő művészek a szokottnál is jobban bíztak volna abban: értő közönség előtt parádéznak. Olyanok előtt, akik (voltak vagy tizennégyezren) pontosan tudják, mit jelent egyetlen sarokcsonton függeszkedni a trapézon, ugródeszka-akrobataként kiforogni egy ötös szaltót, szinte súlytalan csipkés napernyőkkel zsonglőrözni, kézen ugrálni egy hosszú lépcsősoron, vagy áradó kínai muzsikára kétrét görnyedve, szűk csövekbe bújni. A zajos tetszésnyilvánításokból ítélve a közönség valóban értette mindezt, miként a tapsot rejtő doboz titkát is másodpercek alatt kifürkészte. És akkor már nem volt más dolga, csak annyi, hogy élvezze az artistaszámokat, vagy együtt játsszon a bohóccal.
Akiről már nem egy lekicsinylő jelző, hanem egy felemelő főnév jut az eszébe.
