Becsületből mentett életek
Január 27-én volt a holokauszt nemzetközi emléknapja. 1945-ben ezen a napon szabadult fel az auschwitz-birkenaui haláltábor, ahol a nácik négy és fél év alatt több mint egymillió embert gyilkoltak meg. Minden harmadik áldozat magyar állampolgár volt.
A vészkorszakról még mindig hiányosak az ismereteink. Szita Szabolcs történész szerkesztésében például megjelent egy bibliográfia, amely a világhírű svéd diplomatáról, Raoul Wallenbergről és sorsáról közreadott könyveket, magyarországi cikkeket veszi számba. Kitűnik, hogy a magyar sajtó 1949 és 1984 között egyetlen írást sem közölt róla. (Igaz, a történészek már tényként kezelik, hogy Wallenberget a szovjet kémelhárítás rabolta el, és gyilkolta meg, Moszkvában.)
Maradva az embermentőknél: Fonyó Gergely rendező nemrégiben bemutatott dokumentumfilmje remélhetőleg ráirányítja a figyelmet egy alig ismert magyar katonatiszt, Ocskay László különleges akciójára. (A filmről szóló írásunk a Népszabadság 2008. január 25-i számában olvasható.) Ocskay százados az első világháborúban súlyos sebesülést szenvedett. A későbbiekben egy amerikai-magyar olajtársaságnál helyezkedett el. A második világháborút tétlenül átvészelhette volna, de reaktiválta magát, hogy az üldözöttek segítségére siessen.
Szita Szabolcs elmondása szerint a Honvédelmi Minisztérium 1942-ben engedélyezte, hogy a frontra vagy tábori szolgálatra hurcolt munkaszolgálatosok felszerelésére létrehozzanak egy úgynevezett ruhagyűjtő századot. Tagjai munkaszolgálatosok, többségében zsidók voltak. A ruhagyűjtő század vezetését 1943-ban vette át Ocskay László. Feltehetőleg zsidó barátai és kollégái kérték erre, akikkel együtt dolgozott az olajtársaságnál. Goda Gábor Kossuth-díjas író 1995-ben papírra vetett visszaemlékezése szerint Ocskay László közölte, hogy "ő, mint századosi rangban lévő katona, elsőrendű kötelességének tartja, hogy védje a rábízott embereket a lehetőségeken túl is".
Az adományként összegyűjtött ruhaneműket sokáig a Síp utca 12.-ben létesített raktárban tárolták, abban az épületben, amely ma a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének székháza. A század a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá került, majd a nyilas hatalomátvétel után a zuglói Abonyi utcába, a kiürített zsidó gimnáziumba költözött. A raktár bentlakásos munkatáborrá alakult: az álcaként szolgáló indokolás szerint már nem csupán ruhák gyűjtésével, hanem javításával is foglalkoztak.
Gyerekek is védelmet kaptak az Abonyi utcában, a létszám 1680-ra, más becslések szerint mintegy kétezerre, sőt még többre emelkedett. (A valósághoz az első adat áll a legközelebb - véli Szita Szabolcs.) Budapestről a nyilasok útnak indították a gyalogos halálmeneteket, Ocskay László viszont elérte, hogy a ruhagyűjtő "század" a fővárosban maradhasson.
Ezekben a hetekben a hivatalos papírok és engedélyek már semmit sem értek. Az Abonyi utcában is megjelentek a zuglói nyilas fegyveresek, hogy a Duna-partra hurcolják a gimnáziumban menedékre lelt zsidókat.
Sikerült azonban értesíteni a lakásában betegen fekvő Ocskay Lászlót, aki felhívta egy német tiszt ismerősét. Váratlanul német katonák szállták meg a környéket: elzavarták a nyilasokat, és állandó őrséget állítottak, hogy a "hadifontosságú ruhajavító üzem" dolgozóit senki se háborgathassa.
Az Abonyi utcai embermentés abszurditásba hajló fordulatára máig nincs magyarázat. Az egyik feltevés szerint Ocskay László a németeket is megtévesztette, és elhitette velük, hogy a ruhagyűjtő század nélkülözhetetlen tevékenységet végez. Nagyobb a valószínűsége annak - jegyezte meg a történész -, hogy Ocskay olyan német tiszttel ismerkedett öszsze, aki alakulatával együtt szerette volna megúszni a háborút. A ruhajavító "objektum" őrzése ürügy volt arra, hogy távol maradjanak a harcoktól.
A német katonák 1945 januárjában, amikor már a közelben dörögtek a fegyverek, eltűntek. Még rejtélyesebbé teszi az ügyet, hogy a német tisztről - legalábbis Weber néven, amin bemutatkozott - egyetlen dokumentum se lelhető fel. Tisztázatlan, hogy melyik német alakulat látta el az Abonyi utcai épület védelmét.
A felszabadulás után Ocskay László hírét vette, hogy koncepciós per készül ellene. (Az előző rendszerhez köthető katonatiszt - mondta Szita Szabolcs - nem illett abba a képbe, amit a Rákosi-korszak az antifasiszta ellenállókról kialakított.) 1947-ben családjával elhagyta Magyarországot, és némi kitérő után az Egyesült Államokban telepedett le. Szegényen halt meg 1966-ban.
Ocskay László soha, senkitől nem kért pénzt azért, hogy életeket mentett. Emléke csaknem feledésbe merült: mindenekelőtt Dan Danieli (Faludi Dénes), az egyik Abonyi utcai túlélő érdeme, hogy nem így történt. Szemtanúkat, sorstársakat, hozzátartozókat, iratokat kutatott fel. A rendszerváltás idején megkezdett aprólékos munka meghozta az eredményt: több évtizeddel halála után szülőhazájában és az Egyesület Államokban is kitüntetésekkel ismerték el Ocskay László hőstetteit, Budapesten emléktáblát avattak tiszteletére.
Az izraeli Jad Vasem Intézet hosszú időn át - a németekkel való feltáratlan kapcsolata miatt - nem akarta megítélni számára a Világ Népeinek Igaza kitüntetést, és kétségbe vonta, hogy a százados az életét kockáztatta. A túlélők visszaemlékezései meggyőzték az izraeli szakértőket: Ocskay Lászlót az "igaz emberek" sorába emelték.
A Jad Vasem Intézet a rendszerváltás előtt 180 esetet talált Magyarországon, amikor nem zsidók bizonyíthatóan zsidó üldözötteket mentettek. Szita Szabolcs tájékoztatása szerint az elismert embermentők száma már a hétszázhoz közelít. Nem szabad versenyként felfogni, de tény - állapította meg a történész -, hogy Ausztriában a százat sem éri el.
