Jelentősen csökkent az utóbbi két évben a közintézményekben - főleg a közigazgatásban, az egészségügyben és a szociális ellátásban - dolgozók száma - adja hírül a KSH jelentése. Annak ellenére, hogy például a pedagógusok félelmei a kötelező óraszám emelése miatti leépítésről nem voltak alaposak. A minisztériumok, illetve a tárcák alá rendelt intézményrendszer veszítette a legtöbb embert.

Míg 2005 júniusában 819 800-an dolgoztak a közszférában, tavaly év végén már csak 729 600-an. A kilencvenezer elbocsátottból mindössze ezren tudtak elhelyezkedni a versenyszférában, ugyanakkor hatezernél is kevesebben jelentek meg a munkanélküli-regisztrációban. Szakértők szerint aki csak tehette, előre hozott nyugdíjba menekült. Sokan a felajánlott átképzési segítséget - idegen nyelvi, számítástechnikai vagy pályázatírói kurzust -, illetve a vállalkozás indításához felkínált hárommillió forintos kedvezményes kölcsönt vették igénybe. Az elbocsátottak harmadának sorsáról nincsenek információk. Munkaügyi szakértők szerint jó részük arra számít, hogy visszahívják a közszolgálatba.

A 30 ezer volt közszolga láthatatlanná válását megerősítette lapunknak a területen szerveződő Magyar Köztisztviselők és

Közalkalmazottak Szakszervezetének főtitkára. Fehér József szerint legalább 100 ezresre tehető a létszámmozgás a közintézményeknél. A közigazgatásból és az egészségügyből ugyanis nemcsak elbocsátottak embereket, hanem fel is vettek. Az oktatásban viszont 10 ezerrel többen dolgoztak tavaly év végén, mint egy évvel korábban. Különös, hogy miközben a kormány indokoltan szóvá teszi, hogy a munkavállalók idő előtt, jellemzően 58-59 éves korban mennek nyugdíjba, ezt a jelenséget most éppen ő maga gerjeszti az intézkedéseivel. Az 57-59 éves közszolgálati alkalmazottak ugyanis az elbocsátáskor kényszerűen az előre hozott nyugdíjazást választották. Az MKKSZ információi szerint az utóbbi két évben elbocsátottak 40-45 százaléka menekült valamilyen ellátásba, többnyire előre hozott öregségi vagy rokkantsági nyugdíjba. Mindössze 20-25 százalékuk helyezkedett el. Előfordult, hogy költségvetési szervnél.

 

"Minimális a versenyszférában történő elhelyezkedés, mert elég kevés autófényezőt vagy lemezlakatost bocsátanak el a közszférából" - fogalmazott ironikusan a főtitkár. Szerinte indokolatlan volt az a kormányzati optimizmus, ami a közszférából kikerültek újbóli munkába állására vonatkozott.

Kényszervállalkozásokba vagy egyéb, nem a klasszikus versenyszférára jellemző foglalkozásokba menekültek ugyanis az emberek: például biztosítótársaságok ügynökeivé váltak. Ráadásul az állást találó, negyven év körüli volt közszolgák főleg pályakezdők elől veszik el a munkalehetőséget.

Arra a kérdésre, hogy hová tűnt el közel 30 ezer ember, Fehér József felmérésekre hivatkozva azt mondta: a közszférából történő elbocsátás az esetek többségében nemcsak életmódváltás, hanem az egzisztencia megtörése is, olyan mentális kudarc, amit nehezen tudnak feldolgozni. Ha a kényszerű távozás nem két-három éves, hanem több évtizedes munkaviszony után történik, az érintettek szégyenérzettel küszködnek, amihez hozzájárult a kormányzati kommunikáció is, amely azt hangoztatja, hogy minőségi váltás folyik a közszolgálatban.

Ez a mentális teher sok embert visszatartott attól, hogy megjelenjen a munkanélküli- ellátórendszerben.

A főtitkár szerint ez a helyzet komolyan megterheli az állásukat megőrző közszolgák közérzetét és teljesítményét is, növeli a félelemérzetüket, s ezzel nemritkán a munkáltatók is visszaélnek.

A szakszervezet szerint ezért a kormányzatnak minél előbb vissza kell térnie a tárgyalóasztalhoz.