Mi volt a falon ott. Igen, pontosan emlékezem rá: az én jó kis kispesti iskolámban is képzőművészeti alkotás díszítette az osztályterem falát. Nem is egy, de kettő. Négy évig nézhettem azokat nap nap után. Nem csoda, hogy több mint negyven év távolából is mindkettő élénken él emlékezetemben. Nem voltak eredeti munkák, csak reprodukciók, alighanem a Szovjetunió, illetve az Ország-Világ című képes hetilapokból lettek a keretekbe beleollózva, de ez akkor engem egy csöppet sem izgatott. Az egyik Ék Sándor nevezetes festménye, azt hiszem a Felszabadítás vagy Budapest felszabadítása című, melyen a romos főváros utcáira begördülő szovjet T-34-es harckocsit üdvözli ujjongva a mámoros pesti nép. Ez volt a jobb kép, Ék Sándor nem volt tehetség híján, és visszaemlékezések szerint jó tanár, és derék ember is volt. A másik festmény szerzőjét sajnos mindmostanáig nem tudtam azonosítani, de nem adom fel, kutakodom tovább. A kép - szemben az előbbivel - valós eseményt örökít meg; azt a pillanatot, mikor 1917 júniusában, a szovjetek első kongresszusán a mensevik Cereteli azon kijelentésére, miszerint nincsen olyan párt, mely Ooroszországban a hatalmat egyedül átvehetné, Lenin felugrik, és azt kiáltja: "Van ilyen párt!" És tényleg lett is.

Mindkét kép mélyen belém vésődött, és így-vagy úgy, de segített a történelemben való tájékozódásban. De esztétikai nevelődésemre vajmi kevés hatással lehettek, legalább gyanítom.

Eltelt negyven év, és most itt egészen más képek lógnak az iskola falán.

Velem szemben egy jókora Andy Warholn virít. Nem reprodukció, eredeti nyomat. Körbe a lépcsőfordulóban Kassákok sorakoznak kockás rendben, amott egy kis Borsos Miklós, jó pár képe a kanadás Flamm Ferencnek, két Fehér László is feltűnik a kollekcióban, egy egész folyosóra való sorozat Sváby Lajostól, és itt egy Korniss Dezső, ott Szilágyi Szabolcs, Würz Ádám, Amerigo Tot, Záborszky Gábor.

Elegyes csapat, de színvonalas.

A tájékozatlan látogató el is csudálkozhatna akár: mit keresnek ezek a képek egy iskolában? De a kicsit bentebb fenntesek nem csodálkoznak már ezen: tudják, hogy mi sem természetesebb: a Bakáts téri zenei általánosban mi sem természetesebb egy ilyen vernissage-nál. Ez egy ilyen iskola. Ennek az iskolának a menedzsmentje és pedagógusközössége hosszú évek óta elsőrangú dolgának tekinti, hogy a rájuk bízott gyerekek olyan tárgyi, anyagi, esztétikai környezetben cseperedjenek, ami aztán az egész későbbi életükre kihatással lehet. A gyerek még nem tudja, hiszen nem tudhatja, milyen alapvető fontosságú, hogy tekintete mibe botlik nap mint nap bele, hogy mi sulykolódik, ivódik a szemén át eszébe, lelkébe öntudatlanul.

Bodó László igazgató és kollégái úgy gondolják, hogy ha egy ember, különösen egy gyerekember nap mint nap értékek között tartózkodik, értékes, szép, furcsa vagy harmonikus, gondolkodtató, hökkentő, a szokottól elütő, hajlékony vagy szögletes, de mindenképpen figyelemre méltó épületekben, terekben, képek és tárgyak között éli le életét, akkor ez az érték, szépség, harmónia és diszharmónia észrevétlenül belé szivárog.

Az értékek között élő ember értékesebb lesz. Na jó. Nagyobb az esélye rá, hogy az legyen.

Ez az iskola teli van értékkel: itt minden szép, passzoló, kigondolt és gonddal megcsinált.

Itt minden egyedi, gusztusos, formatervezett, ide még a gyerekeket is úgy szedik össze, hogy passzoljanak egymáshoz, de azért mindegyiket meg lehessen különböztetni a többitől.

Kicsiny kerengőszerű kert, szaletlivel, szökőkúttal üdít. Benne a szépen kifestett falakon itt-ott kibontva-bemutatva a százötven év előtti gyönyörű téglafalazás. A bútorok mind formatervezettek, zömmel olaszok. Az étkezőt hatalmas mozaik díszíti. Persze mindennek története van. Az iskola egyik diákja szólt, hogy a nagypapájának véletlenül van otthon egy egész falnyi mozaikképe, ha van rá igény, odaadja örömest. Így került ide a ledózerolt fonyódi bányász gyereküdülőből Balázs József Róbert egész falat betöltő színpompás kiskakasos gyémánt félkrajcárja.

A menza azonban nem csupán a mozaik miatt üt el a más iskolákban megszokott ilyes intézményektől: itt nincs iszamos pléhpult, kaotikus sorban állás, itt még nem tudják a gyerekek, hogy az élet célja a táplálékszerzés, ennek eszköze pedig csakis a könyörtelen harc lehet. Itt kiszolgálás van, rezervált fogyasztás, halk csevej, szép eszcájg, szalvéta, abrosz, dizájnolt salátáskübli.

Úgy tűnik, ebben az iskolában minden kulturált, minden a kultúráról szól.

A lépcsőház-galéria sem új kezdemény; harmadik alkalommal telik meg a háromemeletnyi szép klasszicista tér műalkotásokkal, melyekből soha egy sem tűnik el vagy rongálódik meg.

Az képeket, szobrokat mindhárom alkalommal az Artchívum nevezetű vállalkozás kölcsönözte. Bélai György páratlan kezdeménye nyolcadik éve gereblyéz, még pedig teljességre törőn, minden anyagot, amely a huszadik századi magyar képzőművészettel kapcsolatos, vagy az lehet. Nem mellesleg képeket is gyűjt, hatalmas kollekció párosul a még hatalmasabb könyvtár és a dokumentumgyűjtemény mellé.

De a gyerekek persze a részletekről, hogyanokról, miértekről mit se tudnak, jobb is tán, ha nem tudnak, nem is kell, tudjanak.

A gyerekek számára ez a furcsa tárlat valami megfoghatatlant jelent csak, ami mégis kézügyben van, valami magasat, ami jól látható, valami furcsát, ami természetessé válik.

Az ide igyekvő vagy akárcsak betévedő felnőtt azonban tudhat annyit legalább, hogy páratlan értékek vannak kiállítva itt, hogy ez a lépcsőház a huszadik századi magyar képzőművészek legnagyobbjainak alkotásaiból csokroz össze egy színpompás bukétát. És ennek a csokornak nem árthat sem a gyerekzsivaj, sem a menzáról átszüremkedő finom, fokhagymás, köményes kelkáposzta-főzelék szag, a képek csak élettelibbek, patinásabbak, érettebbek lesznek ezektől fél év múlva, mikor lekerülnek a falról.