Fejek a homokban címmel írt hosszú cikket a Népszabadság Hétvége mellékletében január 12-én Debreczeni József. Az ismert közíró drámai képet festett arról, hogy „az ország egyes, romák által sűrűn lakott, szociális válsággócnak számító területein, a cigány és a nem cigány lakosság között feszülő, már ma is igen mély konfliktusok tragikus fordulatot vehetnek, akár polgárháború közeli állapotokat idézve elő.” Azt fejtegette, hogy mértékadó körökben mégsem esik szó a valóság fontos tényeiről, miközben ismétlődő botrányok (ilyen a gárdaalakítás, a fenyegető rasszista marsok szerte az országban, illetve időről-időre közriadalmat keltő tragédiák, helyi konfliktusok és bűnesetek a címlapokon) tartják izgalomban a közvéleményt, mégsem indult meg a problémákról érdemi párbeszéd. Debreczeni arra figyelmeztet: beszélni, vitatkozni kell végre, „az eddigiektől eltérően: nyíltan és őszintén.
Ehhez azonban sürgősen ki kellene venni a fejünket a homokból.
Illúzióim persze, nekem sincsenek.”

Vádak és túlzások

A Népszabadság hasábjain ezután Erős Ferenc szociálpszichológus (Pusztán ürügy a „romaügy”, január 18. ), Révész Sándor (Homok a fejekben, január 19.), és dr. Borovszky Timea, az OKM Roma Integrációs Titkárságának vezetője (A nyomor nem válogat, január 24.) keményen támadta Debreczeni József írását. Mindhárman úgy ítélték meg, hogy Debreczeni rendkívül méltánytalan – a bírálók némelyike szerint kifejezetten rasszista – szemlélettel közelített a cigányok és nem cigányok közötti konfliktusok problémájához.

Túlzónak érzem a rasszizmus-vádat. Akkor is, ha Debreczeni József „cigányság-képe” számomra is elnagyoltnak tűnik. Kétségtelen, a „nyíltság és őszinteség” jegyében cikkébe szerintem is tévesen általánosító, sértő vagy félreérthető kitételek kerültek (csak egy példa a félreérthető és így félreértett szövegekre: az olaszliszkai, többség és kisebbség közötti ellentéteket leíró rész, amelyet a szerző Ungváry Krisztián Figyelő-cikkéből (A mi kis falunk) vett át, mintha nem elsősorban arról szólna, hogy „milyenek a cigányok”, hanem azt rögzíti, milyen kép él az elkülönülni hajlamos, az „idegentől” kölcsönösen félő csoportokban egymásról.).

Félrement vita

A Fejek  homokban című cikk vitáját, amint a visszhangból látszik, a félreérthető és visszautasítandó szövegek helyrerakása és visszautasítása azonnal félre is vitte. Debreczeni Józsefnek azonban – ha jól értem – nem a rasszizmus-antirasszizmus vita újabb fejezetének megnyitása volt a szándéka, hanem a vészharang megkondítása. Súlyos bajokat érzékel, azonnal kezelendő válságot lát – és ennek megtárgyalására hívja a rasszista, szélsőséges válaszoktól eltérő utakat kereső embereket. Sajnos, nem járt átütő sikerrel.

Érdemi válaszok megfoglmazására leginkább Révész Sándor vállalkozott, aki tulajdonképpen egyetért azzal, hogy a fejek a homokban vannak – de nem lát semmi előremutatót Debreczeni József írásában. Révész Sándor hosszan sorolja az elmúlt években a cigányok esélyeinek javítása érdekében indított, de sorra elakadt kormányzati programokat. Éppen Debreczeni korábbi gondolatait idézi a fejére – helyeslően –, amelyek szerint a tűzvész kialakulása előtt, a tűzmegelőzésre kell összpontosítani, de a közíró szemére hányja, hogy amint „a tűzmegelőzést nem kérte számon komolyan sem Orbán Viktoron, sem Gyurcsány Ferencen, úgy nem teszi ezt mostani cikkében sem. Ezzel azt a benyomást kelti, hogy nem túl kevés, hanem túl sok pénzt feccöl bele az állam ebbe az ügybe. Ez, amilyen hamis, éppoly népszerű álláspont - a homokban pihenő fejek körében.” Révész Sándor tehát az egymást váltó kormányok nagyon súlyos felelősségét hangsúlyozza a cigányok tömeges leszakadásában, és az ennek következményeként kialakuló társadalmi konfliktusokban.

Borovszky Timea az oktatási minisztérium vezető munkatársaként „hivatalból” is cáfolja Debreczeni Józsefnek az iskolákban kialakult súlyos helyzettel kapcsolatos állításait. „Eddig több mint 200 tantestület összes pedagógusa vett részt az integrált oktatáshoz kapcsolódó módszertani képzéseken, az integrált oktatás intézményrendszeréhez pedig közel 500 iskola csatlakozott. A módszertani fejlesztések eddigi eredményei a pedagógusok visszajelzései alapján is biztatóak: a képzéseken résztvevő pedagógusok harmada szerint jelentős, további kétharmaduk szerint kisebb előrelépés történt a továbbképzések hatására az oktató-nevelő munka terén” – sorolja a többi között cikkében.
A Roma Integrációs Titkárság vezetője tehát úgy látja, a szaktárca megteszi, ami tőle telik, bár abban igazat ad Debreczeni Józsefnek, hogy „a súlyos társadalmi konfliktusokat az iskola önmagában nem tudja feloldani.”

Nem vagyok szakkutató, a megoldások részletes vitájára nálam sokkal hivatottabbak azok a problémát évek óta kutató értelmiségiek és műhelyek, akiket/amelyeket Révész Sándor hosszan sorol cikkében.

Nem lehet tehát egyéb ambícióm, mint egy-két kérdés hangsúlyos fölvetésével továbblendíteni a megindulása után azonnal elakadt vitát.

A fő baj a munkanélküliség

Mindenekelőtt egy furcsaság: a megszólalók mindegyike valamiféle fátumként fogadja el azt a tényt, hogy a cigányság tömegesen elvesztette a rendszerváltás előtti munkalehetőségeit, és a munkapiacon máig a legsúlyosabb hátrányban lévő csoportot alkotják.

Debreczeni Józsefnél a tömeges munkanélküliség a szomorú kiindulópont: „A rendszerváltozással járó roppant méretű gazdasági átalakulás, a (nevezzük így) globálkapitalista modernizáció szükségképpen és tömegesen söpörte ki a munkaerőpiacról azokat a képzetlen, munkakultúrájukat tekintve is problémás rétegeket, amelyek közé a hazai cigányság zöme is tartozott. A Kádár-rendszer utolsó évtizedeiben a munkaképes korú romák több mint hatvan százaléka állt alkalmazásban, napjainkra ez az arány húsz százalékra csökkent. Egyes vidéki válsággócokban nulla százalékra.
Az állandósult tömeges munkanélküliség a szűk két évtized alatt is óriási anyagi, életformabeli, mentális, kulturális és morális romlást idézett elő a szóban forgó cigány közösségek körében.”

Révész Sándornál a foglalkoztatás kérdése leginkább sok-elemű felsorolások része: „Ha nincsenek összetett, átgondolt cselekvési tervek, melyek a szocializációs intézményektől, a családgondozástól az egészségügyön és a térségi rehabilitáción át a lakhatásig és a foglalkoztatásig minden dimenziót átfognak, s e programok végigviteléhez nincsenek források és politikai elszánás, akkor katasztrofális helyzet alakul ki. Olyan, amilyen kialakult.” Vagy másutt: „A telepfelszámolási program szinte láthatatlanná zsugorodott, a Cserehát-program, mely a végletesen leszakadt települések élhetővé tételének útját kereste, befulladt, a gyermekszegénység elleni programból nem látunk semmit, a leghátrányosabb helyzetben lévő diákok ösztöndíjprogramjai ahelyett, hogy kibontakoztak volna, megszakadtak, összementek, a roma kollégiumokat, tanodákat magukra hagyták.”

Belenyugodhatunk?

Ezerszer megvitatott, ezerszer elemzett válság esetén, tartós eredménytelenségbe belefáradva gyakran hajlamosak vagyunk elfogadhatatlan, tűrhetetlen jelenségeket is már-már „természetesnek” venni. A munkanélküliség, amely tömegesen sújtja a cigányság nagy csoportjait, annyira tartós, mozdíthatatlan végzetnek látszik, hogy már fel sem merül a radikális javítás lehetősége.

Magyarázat lehet persze erre a szemléletre, hogy a vita eddigi résztvevői a magántulajdon és a piacgazdaság hívei – akár csak (legalábbis a jelenlegi választékot tekintve) én is. Ennek a rendszernek pedig vannak könyörtelen jellemzői. Az egyik legkeményebben évényesülő jelenség a munkanélküliség „bizonyos szintjének” állandó jelenléte. Kapitalizmusok és kapitalizmusok között azonban óriási különbségek alakultak ki a történelemben – nem függetlenül a demokrácia működésétől, az állam tevékenységétől. Javaslom tehát: tartsuk nyitva gondolkodásunkat ebben az irányban is. Ne zárjuk le eleve  a rendszer jelentős javításának lehetőségét. A munkalehetőségek tömeges hiánya mindenki számára nyilvánvaló módon a cigányság súlyos helyzetének legfőbb forrása. A munka világába visszatéréstől várható a leggyorsabb javulás mindarra, amitől most a cigányok és nem cigányok szenvednek.

Mit kezd az iskola a "szegény ember gyermekével"?

A munkanélküliség csapása ellen, a foglalkoztatási helyzetet közvetlenül nem érintő, oktatási reform-javaslatok már eddig is megfogalmazódtak. A kormány is tud arról, hogy a közoktatás radikális javítása révén komoly esélyt kaphatnának azok a cigány fiatalok, akik a munka piacán eleve reménytelen helyzetben vannak, illetve megjósolható, hogy maguktól nem fognak előrelépni (lásd: Radikális szegénypárti fordulatot követelnek az oktatásban). Mindez persze nem azonnal fejtené ki hatását, de azonnal hozzá kellene kezdeni, a szükséges forrásokat azonnal átcsoportosítva, ha legalább néhány év múlva érzékelhető enyhülést remélünk.

Félelem és biztonság

Szinte teljesen visszhangtalan maradt Debreczeni József írásának fő vonulata: „a cigány és a nem cigány lakosság között feszülő, már ma is igen mély konfliktusok”, amelyek a tragédiákkal fenyegető helyi összütközések megszaporodásával, sőt, Debreczeni József víziója szerint akár „polgárháború közeli állapot” kialakulásával is fenyegetnek.

Debreczeni József legfőbb bírálata a probléma tisztességes szándékú elemzőivel szemben, hogy erre a kérdésre alig fordítanak figyelmet. A cikkére érkezett válaszok is megerősítik ezt a benyomást. Erős Ferenc és Borovszky Timea erre egyáltalán nem tért ki, Révész Sándor pedig egy hosszú cikk belső arányaihoz képest hangsúlytalanul maradó bólintással elintézi: „Debreczeninek igaza van abban, hogy a "megélhetési bűnözés" áldozatai többnyire szintén nagyon nehéz helyzetben lévő, a munkából való megélhetésért keserves küzdelmet folytató emberek, és az ő védelmük, kárpótlásuk érdekében sokkal többet kellene tenni, mert most szinte semmit sem tesznek.”

Csökkentsük a konfliktusokat

Márpedig ez a probléma rengeteg konfliktust rejt magában, és megoldatlansága bármelyik percben tálcán kínálja a szélsőséges rasszisták számára a közvélemény hiszterizálásának eszközeit. Ám a cselekvést nem kizárólag a sűrűsödő provokációk ösztönzik. Önmagában az a tény is cselekvést követel, hogy sok honfitársunk napi életminőségét rombolja értelmetlenül a folyamatos félelem, bizonytalanság, az elkeseredett konfliktusok. A megoldás egy része biztosan pénzbe kerülne (a rendőrség, mezőőrség, erdőőrség megerősítése) – de a helyzet érdemi javítása nem csak pénzkérdés. A jogrend, az igazságszolgáltatás, a helyi önkormányzatok, a civil közösségek hozzáállásának megváltoztatása, lehetőségeinek kibővítése - sokféle lehetőség kínálkozna, ha valóban közös gondolkodásra és cselekvésre szánnánk el magunkat.

Nincs helye semmiféle rasszista kampánynak, de erre hivatkozva ne is ússza meg a gyors büntetést senki, aki rászolgál. Változatos helyi ötletek és kísérletek kellenek a helyzet javítására, a sérelmet szenvedők, a kifosztottak, a szemük láttára pusztuló javaikat, kivágott fáikat sajnálók bajának orvoslására. De legfőképpen: az a kézzelfogható, hihető „üzenet” kell, hogy aki védelemre szorul, az meg is kapja a védelmet. Nem a nehezen értelmezhető „védelmet” a masírozva fenyegetőző árpádsávos egyenruhásoktól, hanem az azonnali orvoslást a jól működő magyar államtól.

Ha jól olvastam Debreczeni József írását, elsősorban ezt a vitát kívánta megnyitni. Egyetértek vele – erről valóban beszélni kell. És nemcsak beszélni.